from people you know|namjin

past

a múlt.
sokszor rosszabb belegondolni a múltban történt fájdalmakra, mint újra átélni azt.
hogy miért?
mert ezer féleképpen átgondoljuk még. miért történt? csinálhattuk-e volna másképp? újra, ahányszor belegondolunk felszakítjuk a sebeket.
képzelj el egy vágást, mely már kezd beforrni, de ahányszor hozzá érsz megvágod magad. aztán kis idő után akaratlanul újra magadhoz érsz, és felszakítod újra azt a fájdalmas sebet-a múltad-.

- Seokjinah, gyere le megérkeztek a fiúk. - szólt fel nekem anya, mire egy fehér pólót felkapva lebattyogtam a lépcsőn.

- Anyaa, miért hívtad ide őket megmondtam, hogy nem akarok senkit sem látni. - mondtam, majd leültem az ebédlő asztalhoz.

- Elég tiszteletlen vagy nem gondolod? - fordult felém ezüst színű hajú barátom.
Neked is meg kellett szólalni...
Áruló...

- Különösképpen téged. Te vagy a legrosszabb mindközül. - jelentettem ki, mire elkezdett felém közeledni.
- Hiába közeledsz, nem félek tőled. Attól, mert teszed itt a nagy embert nem maradsz több egy mocskos árulónál. - mondtam érzelemmentesen egyenesen szemeibe nézve -habár belül meg is szakadtam- ezt nem mutathattam ki felé.
Mondatomra lesokkolt és elhátrált.

- Seokjin mit művelsz? - jött oda anya suttogva.
- Ők a barátaid. - mondta.

- Nem anya, ők nem a barátaim. - mondtam.
- Főleg nem ő! - mutattam az ezüst hajúra.
- Nem is értem minek hívtad ide őket egyátalán. - mondtam, mire könnyek gyűltek a szemembe.

- Jinie, azt hittem már túl vagy rajta...hiszen már eltelt 3 hónap. - mondta anya, mire nekem végleg elszakadt a cérna és rá csaptam az asztalra.

- Elég volt! - jelentettem ki.
- Menjetek el innen felesleges az összes próbálkozásotok. - mondtam, majd ott hagyva őket felszaladtam az emeleti fürdőbe, amit magamra zártam.
Ekkor is realizálódott bennem, hogy milyen rég nem voltam itt fent, na meg persze, hogy miért.
Az emlékképek sorra rohamoztak meg. Nem tudom feldolgozni, lehetetlen.
Amikor elvesztünk egy embert, aki igazán fontos nekünk, azon szerintem soha nem lehet túllépni.

- Jin, nyisd ki az ajtót! - hallottam meg egy lágy hangot.
Jimin.
Jimin sem volt több egy hamis barátnál, mégis különbözött a többiektől. Hogy miért? Mert ő nem volt közülük való. Ő az én legjobb barátom volt.

- Menj el! - mondtam mogorva hangon.

- Nem Jin, nem megyek! - mondta síros hangon, mire nekem szememből mégjobban folyni kezdtek sós fájdalomkönnyeim.
- Azt hiszed csak te szenvedsz ha? Szerinted nekem nem rossz? - mondta miközben az ajtót halkan ütötte és tisztán hallatszódott hangján, hogy próbálja visszatartani sírását.
Teljes erőmből felkeltem a hideg csempéről, majd ki nyitottam az ajtót, mire Jimin meglepődött tekintete tárult elém.
Azonban ez hamar eltünt, amikor is be vertem neki egyet.

- Ah...normális vagy? - fordult felém vérző ajkakkal.
- Mi segíteni jöttünk ide! - mondta mérgesen.
- Elegem van abból, hogy már három hónapja sírsz Namjoon után, érted? A legjobb barátod vagyok Jin. Megértem, hogy hibáztam, de mégis hogy kellett volna elmondjam? - nézett felém értetlenül.
- Hittél volna nekem, őszintén? Bár szerintem erre mindketten tudjuk a választ. - mondta, majd faképnél hagyott.

- Na és te? - mondtam hangosan, mire a lépcső elött megtorpant.
- Te hittél volna nekem? Nem is, inkább úgy kérdem, hogy most te is megtudnál nekem bocsájtani ha én te lennék?- néztem könnyes szemekkel rá, mire csendben maradt.

- Jin én... - kezdte volna, de félbeszakítottam és közelebb sétáltam hozzá.

- Nem kell magyarázkodj! Mindketten tudjuk a választ! - mondtam, majd megfordulva be mentem a szobámba.

sokszor sokkal nehezebb túl tenni magunkat valamin mint azt, ahogy gondoljuk.
de a fájdalom, melyet okoztak azok az emberek, akik miatt most szenvedsz, na az a nehéz, amit nem marad következmények nélkül.
mert ha akarjuk ha nem mindennek vannak következményei.

és namjoon, amit te tettél velem...az mindenen túl ment.