Amilyen egyszerűnek tűnt a dolog, olyan bonyolult volt Park Jimint megkeresni. Mégsem akartam a végzős évfolyamhoz odarohanni és végig kérdezni mindenkit, hol találom őt. Talán van barátnője, és ezzel kellemetlen helyzetbe hoztam volna őt. Sőt, ebben biztos voltam, hogy a kávézóban ő lehetett a szőke hajú srác, akit Chimmy-ként szólított párja, egy lány, aki belekarolt.
Azonban a sors segítségemre sietett.
Másnap visszamentem a kiállítóterembe, hogy újra megnézzem a képet. Ott álltam elmerülve gondolataimban előtte, mikor hátam mögül megszólalt valaki.
- Tetszik neked ez a kép? – hallottam egy kellemes férfihangot.
- Igen – válaszoltam továbbra is a képre meresztve szemeimet. - Őrült volt az a lány, hogy nem fogadta el. Pedig az ára csak egy mosoly lett volna – motyogtam. Hirtelen elém lépett valaki.
- Te ezt honnét tudod? – csodálkozott. Felé fordítottam tekintetemet, és még a lélegzetem is elakadt egy pillanatra. Mintha egy angyal állt volna előttem, a szőke hajú fiú annyira tökéletes volt.
- Én voltam az a lány.
A fiú meglepődve nézett végig rajtam, és látszott, hogy emlékei között kutakodik. Nem tartott sokáig, mert azonnal kérdezett.
- HaNa? Te vagy HaNa? Jimin vagyok, Park Jimin. Én festettem a képet.
Most rajtam volt a csodálkozás sora.
- Jimin? Kerestelek ... meg akartam köszönni, hogy meggyógyultam. A fecskék, amiket az eresz alá festettél, segítettek. Akkor tényleg azt hittem, velem maradtak a télre. Hittem, mert reményt adtál, és azt, hogy most itt állhatok, neked köszönhetem. És utólag ... bocsáss meg, hogy olyan mogorva voltam veled. Te csak ...
- Nem voltál mogorva – vágott szavamba. – Gyerek voltál, halálos beteg, és ahogy én visszaemlékszem, azért jól tűrted ezt. De örülök, hogy meggyógyultál. És hogy kerültél Seoul-ba? És épp erre az egyetemre? Milyen szakon vagy?
- Amikor meghallottam, hogy elköltöztetek, sajnáltam a képet. Ezt, hogy nem fogadtam el – mutattam a falon levő alkotásra. – Meg akartam tanulni rajzolni, hogy én is tudjak olyan csodákat alkotni, mint te. A tudásom messze nincs ilyen, de szívből csináltam mindig. Ez volt a hobbim, és elhatároztam, hogy grafikus leszek. Tehát, elsőéves vagyok ezen a szakon itt.
- Tényleg? – lepődött meg. – Akkor többet fogunk találkozni, bár én nem a kollégiumban lakom. Te igen?
- Én sajnos kollégista vagyok, de nem panaszkodom. A szobatársammal nagyon jól kijövünk, közös az érdeklődési körünk és ő is ezen a szakon van.
- De miért is itt beszélgetünk ... meghívhatlak egy kávéra?
És így kezdődött minden.
A kávézóban órákig beszélgettünk, a kávé mellett sütit is kóstolgattunk. Jimin nagyszerű beszélgető partner volt, elmesélte mi történt vele az első találkozásunk óta, és sokszor megnevettetett. Kiderült, hogy azért lakik albérletben, mert a kollégiumi sürgés-forgásban nem tud nyugodtan alkotni. A bérelt lakásban van egy szoba, melynek egyik fala teljesen üveg, és a fényviszonyok kiválóak a munkájához.
Már rég besötétedett, mire észbe kaptam, mennyire elszaladt az idő, és nekem még volt egy beadandóm másnapra. Korábban telefonszámot cseréltünk, így most csak elbúcsúztunk, s én boldogan mentem a kollégiumba. Igen, boldog voltam. Egész eddigi életemben nyomasztott, hogy nemet mondtam a képre, pedig egy csodálatos alkotás volt, és lelkiismeret furdalásom volt amiért mindezek ellenére Jimin megmentette az életem. Mert így volt. Csak két fekete fecske a fészekben, és mégis. Gyermeki ésszel bemagyaráztam magamnak, hogy a fecskék távozásával az életemnek vége, de ő reményt adott, hogy meggyógyulhassak. Hogy lehetett egy gyerek ilyen jószívű? Ő volt az én őrzőangyalom. Hát, most is úgy nézett ki a szőke hajával, mint egy angyal. Picit pufók arca, vastag húsos szája mint a cseresznye olyan piros, és a szemei ... irtó édes volt amikor nevetett, egészen vékony csíkká változott a szeme. Majd legközelebb megkérdezem, lát olyankor egyáltalán? Állj ... legközelebb? Lesz olyan?
