With(out) You (Befejezett)

7. Egymás mellett

Hazel Chanel Kinend

Reggel mikor felébredtem mocorgásra lettem figyelmes. Kinyitottam a szemeimet, és Marcot pillantottam meg ahogy felveszi a pólóját. Igyekeztem nem megbámulni, de a látvány amit nyújtott jelentősen megnehezítette ezt a tervemet.
Mikor észrevette, hogy felvagyok elmosolyodott.

- Bocsi, hogy felébresztettelek. Nem akartalak. - mondta.

- Ugyan, dehogy, - legyintettem. - Nem számít.

- Elmegyek futni. Addig maradj itt nyugodtan. Majd jövök. - intett és kilepett az ajtón.
Egy hatalmas sóhaj kíséretében dőltem vissza az ágyba és el is bóbiskoltam amíg Marco vissza nem ért. A reggelemet újra ismételve felületem az ágyon és kómásan néztem a kifáradt srácot. - Jó reggelt. - Mondta. Egy morgással reagáltam le az iménti mondatát, lehet kicsit bunkó, de reggel általában örülök, hogy élek. 

- Ma az apám koncertet ad a verseny elött a rajongóknak. - Másztam ki az ágyból. -  Hetek óta kérlel, hogy lépjek fel vele... - Mondtam volna tovább, de Marco közbeszólt. 

- Hát lépj fel. Mi tart vissza? - nézett rám egy értetlen arckifejezéssel. 

- Nem is tudom, mi van ha kapok egy pánikrohamot a színpad kellős közepén? - gondolkoztam el hangosan. 

- És mi van ha nem? 

- Most nem ez a lényeg. - ráztam meg a fejem. - Csak azért mondtam, hogy tudj róla, hogy amikor indulsz ki a pályára akkor én is megyek. 

- Chanel... - kezdte volna egy sóhaj kíséretében, de ezúttal én vágtam közbe.

- Nem ez a nevem. - forgattam meg a szemeim.

- Így vagy anyakönyvezve, szóval... - piszkált. - A lényeg, hogy egy próbát megérne. Legfeljebb nem jön össze, és ennyi. 

- Ezt te nem érted. - Pásztáztam a földet. - Az egész életem a címlapokra van nyomva, így is épp elég bántást kapok a suliba, instán, a paparadziktól ha úgy van. Semmi kedvem még azt is hallgatni, hogy milyen béna hangom van. - Öntöttem ki a lelkem amit a velem szemben álló fiú csendben hallgatott. 

- Értem. - bólintott megértően és megsimogatta a felkaromat mire felkaptam rá a tekintetemet. - Vagyis nem, csak ötletem van milyen lehetett így felnőlnöd, de ettől még élnünk kell az életünket, nem igaz? - Húzta félmosolyra száját. - Apropó, indulnunk kéne. - Jutott hirtelen eszébe, szóval átsiettem a szobámba, felkaptam egy pólót és egy farmert, s már indultunk is. 
A bejáratnál elváltak útjaink, míg ő a garázsba ment, én a színpadot vettem célba.
Anya és apa már ott voltak a színfalak között, így én is odamentem hozzájuk és egy-egy öleléssel köszöntöttem őket.

-  Sok sikert. - Nyomott anya apa arcára egy puszit, mikor szóltak neki, hogy ő következik.

- Köszi, szívem. - Mosolygott apu. Egy nap ilyen szerelmet akarok mint az övék. Irigylésre méltó ami köztük van. - Picur, biztos nem jössz? - fordult felém, mire csak bólintottam, azzal elindult a színpadra, ami hatására az emberek hatalmas tapsviharban, és sikításban törtek ki.
Apa elkezdte az előadást nekem pedig szörnyű hiányérzetem támadt. Sophie mindig azt mondta, hiba volna abbahagynom az éneklést, és most pontosan ezt teszem. Úgy érzem mintha cserbenhagynám őt. Hiányzik. Nagyon. Azt mondják a öt szakasza van a gyásznak. Tagadás, düh, alkudozás, depresszió és elfogadás. De szeretnék még egyet hozzáadni... bosszú.

Megragadtam egy mikrofont majd felrohantam a színpadra és apával együtt énekelni kezdtem. Apa rám kapta a tekintetét, majd pedig elmosolyodott.

Megmutatom nekik, megmutatom az összes kommentelőnek, az összes szekálónak a suliban, hogy igen is tudok valamit akit ők nem. De legfőképpen, büszkévé fogom tenni Sophiet. 

Marco Etrig

- Marco! - Kiáltotta Oscar miközben az overálomat vettem fel a pihenőmben. - A rajongód van a TV-ben. - Utalt Hazelre. 

- Ő nem a rajongóm. - válaszoltam. 

- De szertnéd, hogy az legyen? - Húzogatta a szemöldökét az edzőm mire elnevettem magam. 

- Nem lennék ellene. - mosolyodtam el, s elővettem a telómat, amin megkerestem az élő közvetítést ahol Hazel énekelt az apukájával. Megbabonázva bámultam a képernyőt. Chanel őstehetség, és aki az ellenkezőjét mondja az hazudik. Örökké tudnám hallgatni a hangját... 

Idegesen fújtatva léptem be a pihenőmbe, és bevágtam magam után az ajtót. Dühös voltam, de leginkább csalódott. Az első futamom, egész jó helyről rajtoltam és versenyeztem, majd egyszer csak egy hülye motorhiba miatt ki kellett szállnom. 

Senkivel nem akartam momentán beszélni, csak egyedül akartam lenni, ezért mindenkit elküldtem és közöltem, hogy hagyjanak békén, ezért is lepett meg a kopogás az ajtómon. Hozzáléptem majd kinyitottam azt, készen arra, hogy elküldjem az imént érkezőt, azonban ez a tervem köddé vált amin megláttam az ajtóban Hazelt. 

- Szia. - Köszönt halkan. Láttam rajta, hogy sajnálja ami történt, pedig nem is tehet róla. 

- Gyere be Hazel, - Álltam arrébb az ajtóból. - téged sosem küldenélek el. - mondtam mire ő belépett a helyiségbe. Becsukta maga mögött az ajtót, miközben és a falnaktámaszkodva leültem a földre. A lány nem szólt semmit csak követte a példámat, s mellém ült, annyi különbséggel, hogy a vállamnak döntötte a fejét. 

A dühöm pillanatok alatt illant el, ahogy némán ültünk egymás mellett. Hogy képes a puszta jelenléte is ezt tenni velem?