Hideglelés

Fent, legfelül

  - Mit gondolsz, meg tudod tartani a titkomat?
 
  A kérdést alig lehet hallani a lejátszón forgó Schubert lemeztől. Egyik kezemmel meglazítom a nyakkendőmet, miközben az ablak előtt állva az üvegen visszatükröződő alakot nézem. Egy újabb ködös, neonszínű éj Szöulban – a város csak ócska makettnek tűnik a huszonharmadik emeletről.
- Eddig megállás nélkül járt a szád, most miért nem válaszolsz?
  Ahogy megfordulok, halkan nyöszörögve távolodni próbál. Nem lehet olyan ostoba, hogy azt higgye, van esélye. A lakosztály ajtajáig sem jutna, nemhogy le az utcára. Amilyen apróra csak tudja, összehúzza magát, hátrakötözött kezei miatt szinte már kifordul a válla.
- Annyira vigyáztam rád, még sem méltatsz válaszra – megállok előtte, majd lassan legugolok elé. Minél közelebb érzem magamhoz, annál jobb – minél közelebb érez, annál inkább menekülne.
  – Hiszen – halkulok el és kesztyűs kezemmel feléje nyúlok – még az arcodra is odafigyeltem…
  Kétségbeesetten vöröslőek a szemei; nem gondoltam volna, hogy még futja neki könnyekre. Amint ujjaim gyengéden a bőréhez érnek, a szemöldökei megrándulnak és reszketve nyüszíteni kezd, míg már levegőt is alig kap a fojtott zokogástól.
- Nem… - rázza a fejét, hosszú, fekete haja kócosan tapad izzadt testére. – Nem fogom elmondani… senkinek…
Újabb és újabb könnycseppek gördülnek végig felhevült arcán, miközben lassan vigyorra húzódik a szám. Halkan, akadozva kezdek el nevetni, mintha nem számítottam volna a válaszára. Mind a száznyolcvan centim belerázkódik, ahogy előre hátra hintázva próbálom abbahagyni a kacagást.
- Te tényleg… tényleg azt hitted, hogy ez számítani fog?! – teszem fel a kérdést, de hiába keresem a tekintetét, a szemeit a kezemen tartja.
- Ó… Hát inkább folytatnád?
Elkapja a pillantását a markomban szorongatott késről és könyörögve néz fel rám.
- Megteszek… Megteszek bármit!
Fintorba torzul az arcom.
- Mintha nem kaphatnék már most meg bármit – állok fel egy hirtelen mozdulattal, mire felsikkant. – Mégis mit tudnál te adni nekem?
  Bármennyire is fájhatnak a lábai, kificamított bokával is kapálózik, ahogy akaratosan próbálja hátrébb tolni magát a fényes padlón.
- Mind ezt mondják; már amikor hagyom őket szóhoz jutni – követem vontatott léptekkel, miközben a H-moll keringő a tetőpontotjára ér. – Annyira nevetséges. És undorító. Felfordul a gyomrom az ilyenektől. Azt hitted pedig, ezzel majd leveszel a lábamról?
  A gyorskötöző a húsába vág, ahogy igyekszik minél messzebb jutni. Hasra fordul és féloldalasan kúszik tovább zokogva, nem is gondolva rá, mennyi munkát ad majd a nyomában elkenődő vérrel.
- Egyik sem akar meghalni. Mind olyan hivalkodó és öntelt az elején – végül pedig csak nyomorult és kiszámítható.
Mielőtt elérne a szőnyegig, hogy azt is tönkretegye, belemarkolok kócos hajába és hátrarántom a fejét. Nem igazán értem, hogy könyörög-e vagy átkoz, mert annyira kifordult magából, hogy egy értelmes szót sem képes kinyögni. Mindegyiküknek oda lesz a becses méltósága egy idő után.
  Dülledt szemekkel kapkodja a levegőt, a mellkasa hullámzik minden egyes lélegzetvételénél.
- Ha ilyen izgatott vagy, csak engem is még inkább feltüzelsz – suttogom kínlódva a vágytól. Korábban még pajkos mosollyal incselkedett hasonló válaszaimat hallva a bárban. Szinte ordított róla, mennyire el akar jönni velem – hogy is hagyhattam volna ott?
  A penge tompább élével elsimítom az arcára tapadt hajat. Miért kellett ilyen nehézkesnek lennie? Most mégis hogy néz ki? Gyűlölöm, amikor ilyen kócosak!
  Riadt vadra emlékeztet; ha így végzek vele túl sok lesz a vér - le kéne nyugtassam.
  Egészen közel hajolok remegő ajkaihoz és félrebillentett fejjel belemélyedek a tekintetébe. Minden egyes szempillájáról cseppekben olvad a félelem. Hamis ígérettel suttogok neki, mikor a tű felemelkedik, és a zene sisteregve elhal.
- Szóval mit gondolsz… Meg tudod tartani a titkomat?