Az óceán hullámai közt

8. Átverés Volt

Tatjána

- Elszámítottad magad! - nevetett fel Roni.
- Rohadjatok meg! - engedte le a fegyvert. De még mielőtt bármit is léphettünk volna, leugrott az erkélyről. Ábel megnyugodva ölelte meg a húgát. Óvatosan másztam át, és én is beszálltam az ölelésbe.

- Hihetetlen vagy - nyomott Ábel egy puszit a homlokomra. Csak mosolyogva megvontam a vállam.
- Ne vonogasd a vállad! - tartotta felém Roni fenyegetően a mutatóujját. - Megmentettétek a picsámat! Örökre hálás leszek - tette a szívére a kezét. - És - fordult Ábel felé - bocsánatot kérek.
- Igazad volt - suttogta Ábel, a fejét lehajtva.
- Miről is van szó? - húztam fel a bal szemöldököm.
- Asszem van mit megbeszélnetek - veregette meg a bátya a vállát. - Nyomod, Tatyi! - mosolyodott el. Majd átmászott a másik szoba erkélyére.

- Hát mi volt ez, Tatyi? - húzott hirtelen be a szobába. Kezét a derekamon fonta körbe, és a fülemhez hajolt. - Köszönöm - duruzsolta.
- Mit kell megbeszélnünk? - húzódtam el tőle egy kicsit, hogy a szemébe nézzek.
- Ne már. De miért? - fúrta a nyakamba a fejét.
- Csak - vágtam rá.

Ábel

Bedőltem az ágyba, és a fal felé fordultam. Alvást tettettem.
- Tudom, hogy nem alszol - ült le Tatyi az ágy szélére.
- De alszom - bizonygattam.
- Aki alszik, nem beszél - nevetett fel.
- De én igen - vágtam rá.
- Mindenre van válaszod? - bökött az oldalamba.
- Igen - fordultam át a másik oldalamra.

- Hallgatlak - nézett egyenesen a szemembe. Kemény, szúrós tekintetet volt. Sok ilyet láttam én már.
- Roninak igaza van - forgattam a szemem.
- Most éppen miben? - fonta össze maga előtt a karját.
- Bocsánatot kérek - suttogtam. Felültem és összekulcsoltam ujjainkat. - Nagyon bánom, hogy úgy adtam el Gatnel sztorit, mintha csak én oldottam volna meg - hajtottam le a fejem. - Szégyellem magam. Nagyon bűntudatom van. És...

- Tudom miért csináltad - szólt közbe. Szemöldökömet ráncolva néztem rá. - Apukádnak akarsz bizonyítani, ugye? - Némán bólintottam. - Pedig csakis saját magadnak kell bizonyítanod - tette összekulcsolt kezünket a szívemre. - Remek nyomozó vagy!
- De apámnak a "remek" nem elég! - csaptam magam mellé az ágyra.
- Miért érdekel ez ennyire? - kérdezte meg hirtelen.

- Nem tudom - vallottam be. - Csak - akadtam meg - azt akarom, hogy büszke legyen rám. Nagyon gáz, tudom.
- Ezt kívántad a szülinapodon is, ugye?
- A vesémbe is belelátsz? - nevettem fel. - Szóljál, ha van vesekövem, vagy valami? - dőltem végig röhögve az ágyon.

Nevetve feküdt mellém. Fejét a mellkasomra hajtotta, és egy mély levegőt vett.
- Szóval - vett egy mély levegőt - elfogadom a bocsánatkérésedet - suttogta.
- Ilyenkor kell azt mondani, hogy szeretlek? - nevettem fel. Csilingelő nevetésünk betöltötte az egész szobát.
- Asszem igen - fúrta fejét a mellkasomba.

- Akkor szeretlek - röhögtem még mindig.
- Én is szeretlek, te lüke! Ja és csak, hogy tudd - emelte fel a fejét - a volt barátom magasra tette a lécet.
- Mindig megugrottam a lécet. Még magasugró versenyt is nyertem.  - vágtam rá. Újra? Vagy még mindig? Nevetett. Imádom a nevetését.

Imádom ezt a lányt. Egy nap ő lesz a feleségem. Szerencsém, hogy nem hangosan mondtam ki, mert tuti egy párnát dobott volna a fejemhez. Egyikünk sem az a romantikus alkat. Ez látszik. Tipikusan az a páros, akik horrorfilmet néznek a moziban. A Burger King-be mennek vacsorázni. Az esküvőn pedig azt várják, hogy elsüljön egy pisztoly. Ezek vagyunk mi.
Nem tudtam aludni. Majd iszok kávét.

Mónika

Dinivel ketten ültünk az étteremben. Csendben kavargattuk a kávénkat.
- Min gondolkozol? - törtem meg hirtelen a csendet.
- Tatjána jó hatással van Ábelre - ivott egy kortyot.
- Az biztos - nevettem. - Mikor aludt utoljára egy nyomozás közben? Soha - válaszoltam meg rögtön.
- Szerinted ez köztük... Komoly?
- Remélem - fújtam ki hosszan a levegőt. - Huszonnyolc éves, ideje lenne megállapodni - tettem hozzá.