Az óceán hullámai közt

3. Világítótorony

Max

Elképedve olvastam el a levelet.

" Nagyon rossz nyomon járnak. Sötétben tapogatóznak.
Az óceán hullámai közt keresgéljenek inkább.
Ott meglelik a megoldást."

Ábel

Persze nem adták oda a kulcsot. Köcsögök. Úgyhogy kaptunk egy kis csónakot. Max gyorsan evezett, totál bezsongott a kölyök. Én meg hitetlenkedve olvastam a kezembe nyomott levelet.
- És ezt az óceán partján találtad? - tettem vissza a palackba.
- Igen! Hát mondtam! - evezett még gyorsabban. - Mi lenne, ha figyelnél rám?? - Erre inkább nem válaszoltam.
- Szerintem pályát tévesztettél - utaltam a gyors evezésére.
- Meg akarom tudni, hogy mi van abban a kibaszott toronyban! - kiáltotta el magát. - A versike szerint is ide kell jönni! Hát ez van az óceán hullámai közt!
- Az jó, mert itt vagyunk - mutattam magam mellé.

Én kipattantam a csónakból, a kölyök meg valahogy kikötözte... Valahogy.
Aztán átváltott kajakosból futóba, és felrohant a lépcsőn.
- Ábel - hallottam egy suttogást. Körbe fordultam, de nem találtam a hang tulajdonosát. - Itt vagyok - lépett ki Estrella a lépcső mögül.
- Igen, tudok spanyolul - emlékeztettem, hogy azt súgta a fülembe spanyolul, hogy itt találkozzunk. - Mit akarsz? - fontam keresztbe a karom magam előtt. Hamar megszüntette köztünk a távolságot.

Tatjána

Hát persze, hogy nem adták oda Ábeléknek a kulcsot. Mert én kértem el. Egy nagy szikla mögött horgonyoztam le. De amit láttam... Max sehol, ezek ketten meg éppen nyálat cseréltek.
- Rendben, Barta Ábel - biccentettem kimérten. - Két kapura játszol - állapítottam meg. - Én nem kérek többet belőled. Elég szenvedést okoztál már. Mindenkinek - húztam fel a horgonyt, gyújtást adtam, és elhúztam innen.

Klaus

Max és Ábel asszem a toronyhoz mentek. De én tök jól elvoltam egyedül a szobában. Erre megjelent Kathe. Pfú ez a csaj.
- Ugye nem zavarlak? - lépett be a szobába. - Nálunk nem működik a Wi-Fi - magyarázta.
- Csak maradj csendbe - morogtam. Még egyet pengettem a gitáron.
- Most mit csinálsz? - Elképedve néztem rá.
- Szerinted mit csinálok egy gitárral az ölembe? - mutattam a hangszeremre.
Erre idegesítően elnevette magát. Max? Ábel? Miért nem vagytok itt ilyenkor? Vészhelyzet van! Elsorvadnak az agysejtjeim!

Max

Hosszú lépcsősor vezetett az ajtóig. Mire felértem, kétszer köptem ki a tüdőm. Nem kellett volna csalni tesin. Vállal löktem be az ajtót. Egy nagy zongorával találtam szembe magam. Balra egy tükör, jobbra egy másik lépcső kapott helyet. Totál be volt repedve és ferdén állt, mint aki be van rúgva.

A földön kották hevertek, mindenhol. Ezt a mindenholt, úgy kell érteni, hogy mindenhol. Konkrétan ez volt a padló. Felcsaptam a gumikesztyűmet és a földre leguggolva felkaptam egyet.
Felismertem ezt az írást, Tináé. Kapkodott, kesze-kusza hangjegyek voltak. Ledobtam a földre a kottát. A zongora le volt csukva, rajta olyan üvegek álltak sorban, mint amit ma találtam a parton.

A kottákon? Vérnyomok.
A zongorán? Vérnyomok.
A palackokon? Vérnyomok.
Mindenhol? Vérnyomok.
- Mi a jó Isten történt itt? - fordultam körbe.
- Azt én is szeretném tudni - nyitott be Ábel az ajtón. - Nézzünk körbe - húzta fel ő is a gumikesztyűjét.

Felvett egy kottát, és szemöldökét húzogatva nézte meg.
- Tina írása - magyaráztam halkan. - Mit kéne itt pontosan keresnünk? - kérdeztem, körbe fordulva a toronyban.
- Bizonyítékot - tette el az egyik papírt egy zacskóba. Látta érdekes arckifejezésem. - Kést, fegyvert - nevetett fel.
- Ja! - csaptam a homlokomra.
- Néha annyira idióta vagy - forgatta a szemét.
- Le lehet szállni rólam!