Szerelem két keréken

Night ride

-Nem érdekel, Alisha Hope! Az anyád vagyok, és azt csinálod amit én mondok!- Kiabált hozzám anyám, ezen a napon sokadjára. Minden napunk veszekedésből áll, nem tetszik neki hogy motorozok.

-Az, hogy az anyám vagy, nem jogosít fel arra, hogy elvedd tőlem azt, ami örömöt okoz. Még akkor sem, ha a motorozásról van szó. Te nem érted, mennyire jó érzés nekem felülni a motorra minden nap. Ez kikapcsolódás nekem, neked pedig nem, te ezért nem motorozol. Van akinek más segít kikapcsolódni.

-Engem ez nem igazán érdekel. Nem így neveltelek. Miért nem tudsz normális kikapcsolódást keresni? Mi olyan jó abba a kurva motorba? Kár hogy megszültelek.

-Már elnézést, de nem én akartam megszületni. Te szültél egy gyereket, de minek, hogyha így bánsz vele?-lassan gombócot éreztem a torkomban.

-És még bajod is van azzal, hogy hogy nevellek, hm? Ilyen hálátlan kis csitrinek van pofája visszabeszélni a saját anyjának? Inkább lennél hálás, hogy nem dobtalak le a hídról mikor kicsi voltál. Tudod hogy meg akartam tenni, de nem tettem. Pedig meg kellett volna tennem, most nem lennél ekkora teher rám!

Kirohantam a házból, becsaptam az ajtót magam mögött, felkaptam a sisakom. Ráültem a motorra, majd elindítottam. Anyám az ajtóban állt.

-Alisha Hope! El ne merj indulni! 

-Pedig el fogok-néztem a szemébe.

-Remélem beledöglesz!-kiáltott utánam.

Csak mentem amerre az út visz, gyorsabban és gyorsabban. Egy olyan helyre értem, ami elhagyatottabb volt mint amerre valaha jártam. Megálltam, ránéztem a telefonomra. 21:47-et mutat, ami azt jelenti hogy kb másfél órája motorozok. Apa pedig 22:00-kor fog hazaérni ma. Ő biztos keresni fog engem. Egyszer apa majdnem elvitt engem anyától, mert csúnyán ordított velem, meg is ütött. Ez után lehet hogy nem csak majdnem elköltözünk, hanem ténylegesen elköltözünk. Apának van egy háza, amit a szüleitől örökölt. Anya nem tud róla. Apa ide hozna, ha rosszabbra fordulnának a dolgok. Kicsit szétnéztem a fák között, és előrébb sétáltam, hogy lássam milyen az út. Innen felvezetett egy kicsit, és ha jobbra kanyarodok, fel tudok menni a kövesútra, onnan pedig nem messze van egy feljáró az autópályára. Visszamentem az erdő mellé, felpattantam a Honda cbr 250r-re, és elindultam az autópálya felé. Már az autópályán voltam, mikor kicsit rossz előérzetem kezdett lenni, de nem nagyon foglalkoztam vele. Szokásomhoz híven elég gyorsan mentem, és a legjobb barátnőm szavait hallottam belülről: "150 km/h fölött már megszűnik a fájdalom. Az út részévé válsz te is és a motor is. Nincsenek gondolatok, csak a kipufogó hangja. Talán ez a legjobb az egészben. A gyorsaság. És minden, ami bánt, eltűnik." Lia mondta ezt nekem 2 éve, mikor a 16. szülinapom után elmentünk motorozni a bátyjával. Sajnos Liát tavaly egy autóbalesetben elvesztettük. Ő volt az egyetlen, akinek tudtam beszélni bármiről. Most nincsenek barátaim. Csak én és a motor. Lehajtottam a z autópályáról, egy elhagyatottnak tűnő részre. Néhány autó ment ezen az úton, semmi több. Ekkor vettem csak észre valamit.