Glory

A vég lehet egy új kezdet

- Érted tettem, nem értük.

A fehér tollakból már semmi sem látszott ki a sok vértől. A lány, aki a végtelenségig küzdött, most holtan feküdt egy olyan személlyel egyetemben, aki talán nem is érdemelte meg őt. Először a bizalmát nyerte el, majd a barátságát, végül már testvérként tekintettek egymásra, pedig mindenki figyelmeztette, hogy vigyázzon, de ő nem hallgatott senkire. Ekkor követte el a hibát, és erre csak a végén jött rá, ugyanis a másik elárulta, de a lány még így sem tudott haragudni rá, mert testvérek voltak.

A két-két szempár egymásra bámul élettelenül. Kezeik majdnem összeérnek a padlón, mintha utolsó pillanatban egy kis lelket akartak volna önteni a másikba, hogy: ,,nem lesz itt probléma, megoldják, közösen, mint mindent". De a baj nagyobb volt, mint azt gondolták és ők az egésznek a közepében találták magukat. Kikerülésre még csak esély sem volt, mert a problémáik okozója mindig visszaterelte őket mindennek a közepébe.

A por felkavarodott a padlóról, amikor Reagal lerogyott a földre, térdei hangos csattanással érkeztek a régi parkettára. Nézte az élettelen testet és nem értette, egy gyötrelmes üvöltés tört fel a torkából. A tehetetlen fájdalom megbénította elméjét. Aradia, a testvére, próbálta elrángatni a holttesttől, de a férfi szorosan átkarolta a már élettelen testet, keserves sírása betöltötte a szoba üres terét. Aradiát már alig tartották lábai, vörös haja teljesen kusza, leengedte gyönyörű főnix piros szárnyait a véres, mocskos padlóra. Elfáradt a sok megpróbáltatástól, nem értette, hogyan történhetett ez. Azt gondolta, hogy már vége a szenvedéssel teli napoknak, de úgy nézett ki, hogy tévedett, és ennek az árát egy ártatlan, valamint egy bűnös lélek fizette meg.

Körbenézett a szobában, egy kis helyiség apró ablakokkal, amire vörös vércseppek fröccsentek. A padló poros és egy hatalmas vértócsa volt a közepén, amiben kisebb-nagyobb tollak úszkáltak, de már felismerhetetlen a színük. Karom nyomok a falon, mintha egy hatalmas szörnyeteg tombolt volna egy apró ketrecben, de szabadulni nem tudott, mivel az őrület láncai már túl erősen fogták végtagjait. Nem tudott vagy már nem is akart, inkább menekült a sorsa elől, így magával rántva azt az egyetlen személyt, akit felismert egy tisztább pillanatában. Legalábbis Aradia így gondolta, és ezért még jobban gyűlölte őt. Dühvel nézett a másik halott testére.

A vér szaga felkúszott mindkettejük orrába és a mágia apránként kezdett beivódni csontjaikba. Csak miután a bűbáj teljesen felszívódott, és csak a fémes szag maradt meg a kicsi szobában, ütötte tarkón a halál véglegessége az ikerpárt. Már semmi sem maradt ebből a két emberből, akikkel annyi élményen osztoztak, csak a két kihűlt test, amiknek izmai már kezdtek beállni, a mágiájuk pedig már az ő csontjaikat erősítette.

Lassan Aradia szemében is könnyek gyűltek. Még emlékszik, ahogy először találkoztak, csupa nevetés volt és boldogság, de mindig volt ott egy árnyék, amit soha sem tudott értelmezni. Csak most értette meg, de már túl késő és már halottak, mind a ketten. A barátai voltak. Emlékek és érzelmek, amik elmúltak, és soha nem lehet majd hasonlókat gyűjteni, mert vége, a halálból nincs visszaút. Az emlékek nagyon nehezen fognak elhalványulni, kisimulni, kevésbé fájni, de az idő segít. Tudta, hogy nem neki lesz a legnehezebb gyógyulni, mert testvére nem csak egy barátot veszített el.

Azt is tudta, hogy eddig csak a lánnyal viselkedett így a testvére. Reagal nevetése és a szeme ilyenkor szinte ragyogott, ahogy újra tiszta boldogságot és békét érzett mellette, de most minden eltűnt, üresség maradt és a magány, ami mint két jó ismerőst, köszöntötte őket újra.

- Tudod, írt nekem egy levelet, amiben azt mondta, hogy szeretne velem találkozni, ha van időm és kedvem, ha még nem utálom. Mintha tudnám őt valaha is utálni... Ma találkoztunk volna. - mondta Reagal, fojtott hangon - De ez a rohadék elvette őt tőlem, azt az egy dolgot, ami boldoggá tett, és már nem tudok mást csak gyűlölni őt. - nézett a legmélyebb dühvel a másik halott testére.