Egymásra ítélve /Kiadva/

Első fejezet

Sápadt nap fénye kúszott be az iskola egyik termébe. Az őszi sugarak sárgás árnyalatúra festették a padokat, rozsdaszínt kölcsönöztek az egyébként barna falaknak. Az őszi szellő meg-meglebbentette a csipkefüggönyt, zizegésre kényszerítve egy lapot, amit egy zöldszemű fiú csalódottan vizslatott. A dolgozaton piros tintával egy nagy kettes díszelgett, ami belemart a lelkébe. Rengeteget tanult rá. És csak ennyit ért? Fájón dobogott a szíve. Úgy érezte, hogy feladja, mert neki ez soha nem fog menni. A kiábrándulás érzése legyintette meg. Nem szerette volna az álmait hátra hagyni, de belül azt dobogta egy hang, hogy nincs már más megoldás. Nem léphet édesapja nyomdokaiba, ami fájdalmasan hasított belé.

Izzadt homlokából kiseperte világosbarna fürtjeit, és a csengőszóra felállt ő is, de nem a kijárat felé vette útját, hanem aprócska tanárnője felé. A hölgy a hóna alá befért volna, pedig a fiú is csak alig száznyolcvan centiméter volt, de úgy félt a nő sötét, szikrákat szóró szemétől, mint a tűztől. Az idősödő tanerő, – mivel már vagy harminc éve okította az újabb és újabb generációkat – feltekintett papírjaiból, egyenesen a szikár fiatalemberre. Szemüvege mögött felhúzta szemöldökét, ami eltűnt ódivatú, fekete, frufruja alatt.

– Segíthetek? – kérdezte halkan, miközben a fiú aggódó arcát nézte, ami szép vonásait egészen sajnálatraméltóvá tették.

– Nem lenne esetleg benne még pár pont, hogy meglegyen a hármas? – kérdezte halkan a fiú. Bátor volt mindig. Kitűnő sportoló, kitartó, de a matek kifogott rajta. Nem bírta megérteni, pedig több időt szánt rá, mint az összes többi tárgyára együttvéve.

– Többször átnéztem – lágyultak meg vonásai a tanárnőnek. Szigorú volt, de olykor-olykor a kedvesség jeleit is fel lehetett fedezni rajta. – Tudom, hogy fontos lenne magának, de ennél többet nem ér a dolgozata. Legalább nem áll bukásra. Négyesre kellene harmadik félévére feltornáznia, hogy egyáltalán mérnök szakra beadhassa, és így is kell legalább egy emelt szintű érettségi, ami nem a matek lesz.

– Történelemből fogok és van egy felsőfokú nyelvvizsgám angolból – vágott gyorsan közbe a fiú. Nem is azért, hogy oktatójának megmutassa milyen is ő, hanem magának, hogy legyen ereje tovább küzdeni.

– Akkor javasolnám, hogy keressen valakit, aki korrepetálja. – Elnézett a fiú feje mellett. A zöldszemű is megfordult és szembe találta magát osztálytársával. Ugyanolyan magas lehetett, mint ő és egy sötétkék szempárral méregette a világot. Koromfekete fürtjei semmilyen fésűnek nem engedelmeskedtek. Testalkata átlagosnak volt mondható, sehol egy izom, de arányos karjai, felső teste, lapos hasa ellensúlyozta ezt. Arca lágy vonalú állban végződött, orra arányosan kicsi, fülei egyenesen tartották vékony keretes szemüvegét. A lányoknak kifejezetten tetszett, hallotta már susmusolni őket róla. Azonban volt egy nagy baj a fiúval; nem volt túl barátkozó. Ezen nem segített az sem, hogy kilencedik osztály első félévében, – valami fatális baleset folytán – leesett a bordásfalról. Nadrágja beakadt egy kiálló csavarba és alsó ruházat nélkül huppant a padlóra. Azóta nem igazán volt nyugta a fiúktól, akik folyton cikiztél, viszont a lányok versengtek a kegyeiért.

A fekete fiú észrevette, hogy őt nézik, így feltekintett a hátizsákjának kicsomózásából, amit egyik kedves osztálytársának köszönhetett.

– Endre, ide tudnál jönni? – kérdezte meg a tanárnő. A fiú egy rántással kiszabadította a zsákot és a hátára vette. – Lenne itt valaki, akit korrepetálni kellene. – A zöldszemű fiúnak ideje nem volt rá, hogy közbe szóljon. Kicsit kényelmetlenül érezte magát. Soha nem piszkálta a másikat, de soha nem is lépett közbe, így a szituációt igen kényelmetlennek érezte. – El kellene érni a négyest. – Endre némán végigmérte a másikat. Izzadt homlokát figyelte, ahonnan a cseppek végig folytak szimmetrikus arcán, el a zöld szeme mellett, lapos álláig. Orrlyukai kicsit kitágultak, amiből Endre tudta, hogy zavarban van a másik, ezt már többször is látta rajta, ha valamit nem tudott, vagy kényelmetlenül érezte magát.