Egymásra ítélve /Kiadva/

Harmadik fejezet

A következő napok nem voltak épp egyszerűek egyik fiú számára sem. Dani ingerlékenyebb lett a szokottnál. Az öccsei mindent megtettek azért, hogy ne haragudjon rájuk. Mindezt megint zajosan vitték véghez, ami tovább őrölte a kamaszfiút. Ismét kizárta őket a szobájából, ahol gyakran nem csinált mást csak feküdt az ágyon és bámulta a plafont. Nem értette ezt az egészet. Fogalma sem volt, hogy miért idegesítette Endre közönyös viselkedése minden egyes nap. Hisz ő látta valódi énjét! Ő bepillantást nyerhetett a féltve őrzött titokba. Egy villanás volt csupán, de annál beszédesebb. Látta azt, amit elfedni igyekszik ki tudja már hogy mióta. Nem volt ő olyan rideg és érzéketlen. A környezete tette azzá, amit mutatott a világnak.

A történtek utáni másnap sem volt Daninak kellemes. Endre rá sem nézett, ami rosszul esett neki. Beszélni szeretett volna vele, de akárhányszor összeszedte magát, hogy megtegye, egy szemvillanással „lebeszélte" róla a másik. Nem a matek miatt akarta ezt, hanem maga miatt. Szeretett volna még időt tölteni vele. Ám úgy nézett ki, hogy a másik ez elől teljesen elzárkózott, ami viszont dühíteni kezdte a kamaszfiút. Dani utálta Endrét, amiért ennyire gyáva módon oldja meg a problémákat, hogy sebzett vadként ront neki mindenkinek, pedig eléggé intelligens lenne ahhoz, hogy megbeszélje bárkivel azokat. Magát azért nem értette, mert minden vadsága, jéghideg szava ellenére vágyott megismerni a másikat. Látni akarta újra azt a fényt, ami oly nagy hatással volt rá akkor, ott pár percre.

Endre a szokottnál is zárkózottabb, kellemetlenebb alakká vált. Szeme sem rebbent, mikor elsírta nem is egy lány magát attól, hogy erélyesebben mondott nemet a leckéje lemásolására. Máskor sem volt kedves, de most még a szokottnál is undokabbul viselkedett. Nem értette, hogy mi zajlik benne. Miért akar minden egyes percben odamenni a másikhoz, hogy bocsánatot kérjen. Megrettent az érzéstől. Őbenne ilyen még nem tombolt korábban anyján kívül senki iránt. Dani egy pillanat alatt kukucskált be a páncélja mögé és ez rettegéssel töltötte el. Gyűlölte a másikat, mert lerombolta azt a gátat, amit felépített. Belefurakodott az agyába és látta mindazt, amit évekig mélységesen eltitkolt. Önmagát megvetette, mert mindezek ellenére vágyat érzett arra, hogy a másikhoz szóljon. Nap-nap után figyelte és rá kellett jönnie, hogy igen intelligens Dani és ővele ellentétben szociálisan érzékenyebb is. Látta, mikor a másik közeledni próbált. Ijedtségét kemény tekintetével igyekezett palástolni. A másik mindannyiszor visszavonulót fújt, miközben belül valami fájdalmasan ciripelt. Annyira halkan, mint a lágy eső kopogtat az ablakon egy nyári szitálás idején.

Egyre csak figyelték a másikat, de nem szóltak. A napok egyhangúnak tűntek, amit nem is értettek igazán. Daninak voltak barátai. Endre mindig elvolt a saját, kicsi világában. Most mégis nyugtalanok voltak. Egymás miatt érezték a napokat egyre nyomasztóbbnak.
Mikor azonban már úgy nézett ki, hogy soha nem szólnak egymáshoz, az élet másképp gondolta. Egy földrajz óra képében jött eléjük a próbatétel, amire egyikük sem volt felkészülve. Fel lehet egyáltalán a hóesésre? A gyönyörű szivárványra az égen? A vízesés csodájára? A hógömbben hömpölygő apró, csillámok egyszerű szépségére?

Endre csendben ült a hátsó padban már második éve. Belemélyedt a könyvébe, kizárta a zajokat maga körül. Már megszokta így az életet, de most mégis minden alkalommal, mikor meghallotta Dani hangját vagy nevetését kényszert érzett, hogy kibújjon a menedéket adó lapok mögül. Most is hallotta. Kikukucskált, amitől a tarkója égni kezdett. Szájába harapott, hogy figyelmeztesse magát nem kellene ezt csinálnia. Azonban mindez kevésnek bizonyult. Ahogy felcsendült a másik nevetése kellemes borzongás futott át a testén. Úgy cikázott benne a hangocska, mint a piciny ebihalak a tó tükrén.

Újra kinézett a könyv mögül. Dani a barátaival beszélgetett és valami nagyon vicces dologról lehetett szó, mert újra és újra felnevetett a fiú, ami Endre belsőjében ismét visszhangot vert. Évek óta először szeretett volna ott lenni, Dani mellett ülni. Rémítette ez a felismerés. Még a könyv is megremegett a kezében. Erősen megmarkolta, nehogy elejtse. A szeme elé húzta és a betűkre próbált koncentrálni, azonban azok hangyákká váltak és csak úgy cikáztak a lapokon. Vagy azok az ő gondolatai lennének? Ő sem tudta igazán.