Hatalmasat nyújtózva az ágyban, valami finom meleg, szőrös dologba ütközött az öklöm, egy vonyítás kíséretében.
- Jézus, Den - nyúltam le a kutyámért, aki felpolcolta magát a fejem fölé, a párnámra. - te mit keresel itt? - suttogtam, és abban a pillanatban hatalmasat dörrent az ég, villámlás kíséretében. Megugrottam és a szívemhez kaptam. - mi a... shhh, semmi baj, Den.
Gyorsan összehúztam a sötétítőt, visszabújtam az ágyba és a paplan alá bújtunk a kutyámmal. Nagyon félt a viharoktól, Londonban is vannak? Nálunk gyakran előfordult otthon...
Felsóhajtottam az otthon gondolatára, a torkom elszorult.
A vihar minden emléket felidézett.
Igyekeztem gyorsan elhessegetni őket, mielőtt a túl élénk fantáziám egészen Londonig hozza el őket. Őt.
Den fejét a nyakamba fúrta és nyalogatni kezdett. Mindig megérezte, hogy feszült vagyok. Ő volt az életem, de komolyan. Minek nekem fiú, mikor már van egy élettársam?
A legjobb barát, talán még feleségül is venne, ha létezne kutya-ember házasság. A végén már az arcomat takarva röhögtem, nevetséges vagyok. Megölelgettem még, a fejünk búbjáig húztam a takarót és az alvásra koncentráltam.
Már megint azt a vizet issza. Anya már elaludt, oda akartam szaladni, mellébújni. De annyit dolgozik, nem akartam felkelteni. A szívem majd kiugrott a helyéről, mikor a parketta ropogni kezdett. Istenem, kérlek ne hagyj most el! A tenyeremben összegyűltek az izzadtságcseppek, meg a tarkómon is, a szájamra tapasztottam a tenyeremet, ne hallja a lélegzetvételemet. Tök mindegy volt, úgyis tudta hol rejtőztem. Lehunyt szemekkel imádkoztam újra és újra: Istenem, csak ne kérjen meg rá megint! Nem akarok! Istenem!
De Isten nem volt mellettem. Sosem volt. Mindig elnézett fölöttem, vagy inkább más imájára koncentrált.
A szekrényajtó kinyílt, halkan nyögött fel a keze rángatása alatt. Behajolt és mosolygott. Mily szép mosoly volt, mindig ezt gondoltam. Középkorban is kisfiús mosoly a kéklő szemeivel, a kezét kínálta nekem. Csak hát hezitáltam. Tudtam, hogy nem akar bántani, kivéve, ha azt a fehér löttyöt issza. Az orvossága.- Gyere kincsem, énekelj nekem.
A szívem összeszorult.
- Nem akarok. - suttogtam ellenvetve. A szemei szomorúan villantak meg, én pedig csak a mosolyát akartam látni.
Vele tartottam és a dúdolásra akartam rávenni magam. A vékony hangom rekedt volt, félelemtől ittas, remegő.
Leültetett magával szembe, elővette a vizet és kortyolgatta. Rémes szaga volt, akkoriban nem tudtam volna mihez hasonlítani. Apa mindig megváltozott tőle.
Volt, hogy madarat lehetett volna reptetni vele, viszont megesett, hogy erősebben fogta meg a karomat. A legrosszabb akkor történt mindig, mikor énekelni kezdtem.
Lehunyta a szemeit, az ere megfeszült a nyakán, mintha erőlködne. Többször észrevettem, hogy kapaszkodik a karfában, mintha rosszul lenne.
Énekelni kezdtem, halkan csendült fel, gyerekhangom vidám volt, a helyzethez képest. Kevésszer tudtam szomorú dalokat énekelni.
Csak hát kinyíltak a szemei, és megvillant bennük valami.Felállt és leguggolt elém.
- Gyönyörű vagy, Kiscsillagom. A hangod...rabul ejtő, kérlek ne hagyd abba. - mondta, miközben a combomra tette a kezét, én pedig zaklatottan folytattam...
KAMU SEDANG MEMBACA
Itt vagyok, Tanár Úr!
Romansa- Indiana, nem költözhetsz ide. Légy szíves szedd össze a dolgaidat és menj vissza az iskolába. - A tanár úr nagyon szigorú. - mondtam a csípőmre téve a kezemet. Nem zavarsz el. - A tanár úr elfenekeli a diákjait, ha szófogadatlanok. - vágta hozzám...