A Fekete Vipera

30.rész

(Elizabeth szemszöge)

Junius 21

Elintéztem, hogy ne kelljen tovább bent maradnom a kórházban. És most az állítólagos otthonomba megyünk. Nem tudom kinek higgyjek, és kinek ne. Legbiztosabb az, hogy "balesetem" volt és kiesett két év. De, én mint anya?? Ugyan már nem, nem és nem. Sosem lennék jó anya. Nincsenek érzéseim és csak megrontanám szerencsétlen emberpalántát.

A gondolkozásomból feleszmélve, észreveszek egy túl ismerős utat. Vajon Deamon tudja, hogy van itt egy házam és az erdő is az enyém? Nem hiszem, magamat ismerem annyira, hogy tudjam, hogy nem mondtam el neki, nem mondhattam...
A rejtekhelyem sosem fedném fel!

- Deamon! - szólítottam meg hírtelen, az anyós ülésen ülő férfit - Nem tudod kié lehet ez az erdő?

- Egy Pamella Cors nevű nőé, nem láttam még soha. - azt mondta amire számítottam.

- És miért mászkáll erre ennyi fegyveres? Kit őrzöl? - kérdeztem.

- Ezeket te állítottad ide. Még arról is beszámolót kértél, hogy hány mókust láttak. És a lányodat őrizteted Te. - nyomta meg a Te szócskát.

- Még a kertbe is öt fegyveressel engedted ki, Dellát. - mondja Seb és leállította a motort.

Kiszállva egyenesen bevezettek a házba s majd körbe, kivívtam magamnak egy saját szobát, amibe már régebben is voltam - legalábbis ezt mondták -. Nem ismerem magamnak azt a részét amelyről Sebastian folyton beszélt. És ha tényleg úgy történt az a "baleset" mint, ahogy azt mondták, akkor ostoba voltam, hogy engedtem az érzelmeimnek. Deamon mindent elmondott, amit értékelek.

Az ágyamon fekve gondolkoztam ezen, mikor egy síró baba hangot hallottam meg. Eddig nem néztem meg azt a babát, aki az én vérem, mert aludt és nem akartam felkelni, de úgy látszik most felébredt és senki sincs vele. Nem értettem ennek okát, hisz állítólag minden percben volt mellette valaki az én parancsomra. Még mindig sírt a szomszéd szobában, amely a Deamonnal volt közös szobánkkal szemben van és ez mellett...

Az ajtaja előtt áltam meg, majd lassan lenyomtam a kilincset. Az ahogyan abban a kiságyban sírt... mintha szíven ütött volna. Odaléptem, majd lassan és óvatosan, szinte már ösztönösen vettem karjaimba és ringattam. Amikor a szemeimbe nézet azokkal a nagy kék szemeivel éreztem egy láthatatlan kötelet, mely összeköt engem és őt. A szája hamar mosolyra görbűlt, én pedig mikor megfordúltam vele, hogy szóljak valakinek, hogy etessék meg szembetaláltam magam Sebastiannal, Jack-el és Deamonnal, akik vigyorogtak rám. Nekem pedig le is esett, hogy azt akarták, hogy ha sír a kicsi, én nyugtassam majd le. Szúrós szemekkel néztem rájuk, majd óvatosan visszatettem a kicsit és szikrákat szóró szemekkel fordultam vissza, ahhoz a három marhához, akik hagyták sírni őt, míg kinem jövök.

- Sebastian, Jack, Deamon. Kicsinállak titeket. - mondtam majd féléjük igyekeztem, mire kifutottak a szobából.

Mint a gyerekek... - sóhajtottam lemondóan. Én nem futok senki után sem. Pláne nem ilyen állapotban.

Visszamentem a kiságyhoz, majd ránézve a kis lényre, aki úgy vigyorog mint a vadalma, felhúztam az egyik szemöldököm.

- Veled meg mit csináljak? - kérdeztem majd ismét kiemeltem onnan.

Nem törődve senkivel egyenesen a konyhába mentem és megmondtam a házvezető nőnek, hogy készítse neki el azt amit eszik. Amíg az asszony azt készítette leűltem és elhelyezkedtem az ölembe lévő babával, hogy kémyelmes legyen. Hamarosan kezembe kaptam a cumisüveget és etetni kezdtem, óvatosan, figyeltem rá. Hirtelen felkaptam a fejem, mert úgy éreztem néznek és a megérzésem nem csalt. Az a három idióta nézet mosolyogva és Deamon szemében csillogott valami, amit akkor se tudtam volna megmondani mi lehet, ha a fejemhez pisztolyt tartanak. Boldogság? Csodálat? Hitetlenkedés? Öröm? Vagy mind egyvelege?