Az embereknek mindenről és mindenkiről van egy a fejében megalkotott véleménye a másikról. A kérdés csak az, hogy ezt mennyire tárják ki a világnak. Rengetegen titkolják el a valódi gondolataikat a többiek elöl, helyette pedig azt mondják, amit hallani akarnak, ami éppen elfogadhatónak tűnik a társadalom szemében. A tökéletességre törekszik mindenki, mintha csak azt az egy sablont lehetne követni, minthogyha az lenne az egyetlen megoldás, holott van saját utunk. Én sajnos ahhoz a bizonyos kör közé tartozom, aki a biztonságos, rózsaszín köd teljesen elvakít. Az életemet egy jóképű és okos, majdhogynem tökéletes férfi mellett töltöm, akivel egy gyönyörű emeletes lakóparki házban lakunk Los Angelesben. A szomszédjaink szintén ugyanolyanok, mint mi, csupán nekik az a legnagyobb hírük, hogy a szomszédjuk keresztbe nyírja a füvet vagy éppen hosszában. Az új élet kezdete, mikor elszakadsz a magányos panellakásból vagy a szülők folyamatosan figyelő tekintetétől és végre azt teheted, amire egész végig vártál. Csodálatos érzés, amikor a saját otthonba tarthatod a családi összejöveteleket, a grillpartikar. A gyerekek nevetése és a felnőttek folyamatos pletykálása az élet kisebb bajairól. Elképzelem magam egy nyárias szoknyában, egyszerű magassarkúban ácsorogva a konyhámba, aminek hatalmas ablakán kinézve látom ezt a képet, miközben bor, az éppen készülő hamburger és az alatta pislákoló tűz keserves füstje lengi be a teret. A halk zenét épphogy hallani ezek mellett. A pázsit, mellyen a szomszéd gyerekek futkároznak, a bokrok, az asztal, a székek, mintha egy katalógus lenne. Csak egy álom lenne? Sajnos nem az, ez a tökéletes élet az enyém.
Bárcsak tökéletes lenne...
YOU ARE READING
Mégis mit tettél?
Random"Csupán üres doboznak éreztem magamat, a bábfigurája vagyok és úgy mozgat ahogyan csak akar."
