Mégis mit tettél?

2.Rész

Reggel korán keltem és a szokásos napi rutinom után rohantam is a munkába, persze Jake még csak fel sem kelt a távozásomra, így hagytam egy cetlit neki és elindultam. Taylor már ott várt az irodaház ajtajában egy vastag mappával a kezében. Már vártam a napi beszámolóját. Egy egyszerű napnak indult, megbeszéléssel, de már itt kezdődtek a problémák.
-Ez borzalmas lett!- mutattam fel a projektorra, miközben Thomas bemutatta csapatának a tervezetét. A terembe mindenki rám szegezte a tekintetét. Egy nagy fa asztalnál ültünk körbe, aminek az egyik fő részénél volt a tábla én pedig vele szemben.
- Te hülye vagy?!- kérdezte vissza reflexből Taylor. Mindenki síri csendben várta a reakciómat, még a legjobb barátnőm is, aki nem tudta, hogy reagálhatok rá, ugyanis nem szeretem, ha mások elött így viselkedik velem, fölleg a beosztottaknál.
- Csak azt tudom, hogy te az vagy, de ha jól tudom, semmiben sem hasonlítok rád!- fordulok felé- Figyeljetek! Ha egy nagyszabású projektet akarunk, akkor nem állhatunk elő egy ilyen szokványos és sötét tervrajzzal.- nevettem fel- Mintha egy barlang lenne. Egyébként is azt akarták, hogy minél természetesebb legyen, tehát maradjuk a zöld, barnaesetleg kék színnél. Tudomásunk szerint imádják a japán stílust  szóval a bútorokban ötvözhetnénk egy az irányt, de nem kell túlzásba vinni.
-Mi legyen a tervrajzzal? Mit változtassunk?- kérdezte Thomas. Körbenézve a termen láttam, hogy sokan várják a válaszomat, így persze segítettem.
- A szobák elhelyezése nem rossz, viszont legyenek nyitott folyosók. Nagyobb ablakokkal és a lépcső felett esetleg egy üveg ablak, hogy oda is süssön be a nap. Amint készen vagytok vele újból átnézzük őket.- küldtem őket a dolgukra.
-Rengeteget dolgoztak vele.- maradt mellettem Taylor, miközben a többiek már otthagytak minket.- Egyszer igazán megdicsérhetnéd őket.
-Ty. Én vagyok itt a főnök, ez pedig egy munkahely. Egyébként is minden projekt végén megdicsérem őket és kapnak bónuszt is, de eddig még nem volt olyan munkájuk, amibe ne kellett volna beleszólnom.- sóhajtottam.
-Sokat kell még tanulniuk, de ezért vagy te a Boss.- mosolygott rám.
-Viszont nem csinálhatok mindent egymagam.-álltam fel a mappámmal együtt és az irodám felé indultam.
-Hé én is itt vagyok.- futott utánam.
-Nagyon vicces vagy Taylor, de eddig nem sok mindenben jeleskedtél a leégetésemen kívül.-nevettem fel, amihez csatlakozott.
-Szereztem neked férjet.-erre kissé megtorpantam, de nem mutathattam ki elötte ezért csak nevetve helyeseltem.
A napom többi részében már nem sok minden történt csupán a munkásokkal tárgyaltunk az új árajánlatokkal.
-Hol voltál ennyi ideig?- kiabálta Jake felém sietve. Nem hiszem el, megint kezdi.
-Sok munkám volt, így bent maradtam még elintézni, de hiszen kiírtam egy cetlire, hogy késni fogok.- mondtam, miközben elhaladtam mellette. Ilyenkor nem tudni, hogy mire képes, ezért nem igazán szoktam nekiállni vitatkozni vele.
-Megcsalsz engem, igaz?!- jött utánam továbbra is morogva- Mostanában alig vagy otthon.
-A munka miatt, már mondtam, hogy most ez egy nagy fogás lesz. Muszáj dolgoznom, egyébként is, én sem szólok, ha túlságosan is elfoglalt vagy.- próbáltam csillapitani és nyugodt maradni, de ő továbbra is nyughatatlan maradt. Kezdett elfajulni a dolog, ezért elindultam a lépcsőn felfelé, hogy legalább egy kicsit magába forduljon, ám ez sem úgy jött össze, ahogy szerettem volna. Utánam rohant és továbbra is azt magyarázta, van valakim. Mind tudjuk, hogy vannak olyan emberek akik egyszerűen megőrülnek az ilyen helyzettől, de nem mind lesznek tőle erőszakosak. Már ott álltunk az emeleti folyosón és ő csak ordibált. Rettegtem tőle, egyfolytában a menekülő utat néztem, de megmozdulni mégsem bírtam. Ránézni sem mertem, nemhogy elfutni előle.
-Figyelsz te rám!?- erőszakosan lépett oda hozzám és a karomat kezdte el rángatni. Rettentően fájt, aminek hangot is adtam a siránkozásommal és sikításommal, mégis folytatta. Nem bírtam tovább, egy hirtelen jött adrenalin lökettel, egy rántással kiszabadítottam a karomat. Mikor azt vettem észre, hogy zuhantam. Nem tudtam elérni sem a kezét, sem a korlátot. Őt néztem, de nem láttam rajta semmijen érzelmet, még csak meglepődést sem. Az esés olyan volt, mintha fél óráig tartott volna, minden rezdülését meg tudtam nézni. Kék szemében semmit sem láttam, simán végignézte az egészet egy hang nélkül egy szó nélkül. A fájdalmas ütközés után már nem is láttam semmit, csak tompa hangokat hallottam, ahogyan a lépcsőn lassan felém lépkedett. Éreztem, ahogy közelebb hajolt és megsimította az arcomat, majd a pulzusomat ellenőrizte. A fejem sajgott, ezenkívül pedig éreztem ahogy a fejemnél folyik valami.
-A feleségem leesett a lépcsőn és elájult... Kérem küldjenek valakit.- hallottam a siránkozós hangját, ám én ezt nem tudom elhinni...
-Erre kérem. Siessenek...- a szememet kissé kinyitva láttam, ahogy közeledik Jake mögötte pedig a két mentős.
- Hölgyem... Nézzen rám...- rakta rám a nyakmerevítőt- Tudja mozgatni a lábát? Hall engem... mozgassa a lábát...
Mindent hallottam és értelmeztem is, de nem tudtam válaszolni, sőt lassan a ismét elvesztettem az eszméletemet.
Fertőtlenítő szag. Ez az amire ébredtem. A hangok csak később tértek vissza, egy egyenletes csipogó hang, ami már kissé idegesített is. Lassan és nehezen nyitottam ki a szemeimet, ekkor láttam, hogy hol vagyok. Egy kórházi ágyon feküdtem a fehér falat bámulva. Amikor kicsit oldalra akartam fordítani a fejem, mert körül akartam nézni, egy fájdalmas nyilallást éreztem a tarkómon. Ez után megmoccanni sem bírtam többször. Pár perc múlva ajtónyitódásra lettem figyelmes, de nem láttam ki az.
-Kicsim!- egy hang. Csak ennyi kellett és megrezzentem. A testem beremegett és a fejem egyre jobban fájt. A könnyeim ismét patakokban kezdtek folyni. Aztán egy nagy sípolás, ami átszakította a szobában lévő csendet. A fájdalom kezdett enyhülni, ahogy az érzékeim is, de most még tudatómnál voltam. Ajtócsapódásokat hallottam, majd a nővéreket, akik körülöttem futkostak és szólítgattak folyamatosan. Sok idő kellett, mire végre újból jobban éreztem magam, nehezen, de sikerült lenyugodnom.
- Nincs semmi baj hölgyem.- egy lágy női hangot hallottam a kezemnél pedig egy meleg érintést éreztem. Amikor odanéztem ő csak a barna szemeivel nyugodt és kissé sajnáló tekintettel vizslatott. Göndör barna haja a vállát épphogy csak érintette. Én csak szégyelltem magam, hogy ennyire tehetetlen és szerencsétlen vagyok, sőt szánalmas. Nem tudtam megszólalni, azt sem tudtam, hogy mit mondjak, de nem is kellett. Az érzékeim lassacskán tompulni kezdtek, mint az esés után. Meleg keze utáni érzés eltűnedezett. A tér körülöttem halványodni kezdett míg már csak foltokat nem láttam, aztán ez is megszűnt, míg végül nem láttam és nem hallottam semmit sem...

-Sziasztok fiúk!- köszönt a kórház egyik nővére Dasy. A rendőrök és az itt dolgozok folyamatosan tartják a kapcsolatot, így ismerjük őket.
- Szia! Szóltak, hogy felébredt az áldozat. Szerinted tudunk beszélni vele?- kérdezte Mateo a pultnak támaszkodva.
- Mi a neve?- kérdezett vissza a göndör barnahajú nő.
- Doroty Black, a bankrablásnál volt.- mondtam a nevét, mire csak pötyögött párat a gépen és mondta is a szobaszámot. Mivel rengetegszer jártunk már itt, így könnyű dolgunk volt. Kíséret nélkül is, csukott szemmel eltalálnék a szobájához.
- Nehéz eset volt, de sikerült megmenteni, ha lehet akkor legyetek vele óvatosak, még nagyon kába.- a szemünkbe nézve nyújtott át egy lapot nekünk, amire a beteg adatai voltak leírva, így tudhattuk meg, hogy mi történt vele és a jelentésbe is leírhattuk.
Amikor a 123-as ajtóhoz értünk hallkan benyitottunk, a nő ott feküdt. A tekintete üveges volt, szegény azt sem tudta hol van, így nehéz lesz kiszedni belőle bármit is.

...

A telefonom csörgésére lettem figyelmes. A kijelzőmön az egyik munkatársunk neve állt Bennett. Így Mateot otthagytam a tanunkkal, míg én az ajtón kilépve felvettem a telefont.
-Mond.- szóltam bele a telefonba. Mire egy köszönés után ismertette a hívás okát.
-A kórházban vagytok?- érdeklődött. Egy sóhajtás kíséretében igennel válaszoltam, majd folytatta – Van ott egy lehetséges áldozat, beszélnétek vele?
-Mégis milyen ügyben?- kérdeztem vissza.
-Családon belüli erőszak. A nő neve Lucy Hunter. A férje azt állítja, hogy megcsúszott a lépcsőn, de ez már a harmadik alkalom, hogy valamilyen oknál fogva a korházba köt ki. Az egyik nővér hívott fel. Csak annyit kell tenned, hogy beszélsz vele.- a hangján fáradtságot és aggodalmat lehetett hallani. Utálom az ilyen embereket, mindig is így voltam velük. A férfiak, akik a gyengébbeket veszik célba, nálam csak puhány alakoknak tűnnek. A nőnek valószínűleg egy kis erősítő beszédre van szüksége, így elvállaltam, hisz ez nem hangzott nagy ügynek.
Ezután még szóltam Mateonak, aztán egy ápolóval az oldalamon megkerestük Lucy Huntert. A szoba elé érve egy hozzám hasonló kinézetű férfi állt az ajtó mellett támaszkodva. A haja kissé szétzilált volt az inge ujja pedig apró foltokban véres. Mikor a kilincs felé nyúltam megállított.
-Maga mégis mit akar, a feleségemnek pihennie kell!- szólt rám erélyessebben a megszokottnál. Gondolom az úgynevezett baleset után némiképp idegesebb a szokásosnál.
-Rutin ellenőrzés uram. Kérem ne akadályozza a rendőri intézkedést!- nyugodtam válaszoltam neki, hogy megnyugtassam ezzel a férfit, de a tekintete nem változott, mégis arrébb állt. Halkan benyitottunk a korterembe. Ugyan olyan volt, mint az előző. Csupa fertőtlenítő szag volt mindenhol, és ugyanolyan idegesítő folyamatosan pityegő gépek. Az ágyhoz léptem és közelebbről is megnéztem a pihenő nőt. Sötétbarna enyhén izzadt haja szétterülten feküdt el a párnán, kreol bőrén pedig a sápadtság uralkodott.
- Valószínűleg egy darabig nem fog felébredni.- szólalt meg Dasy. Mire csak értelmetlenül, néztem rá, majd a kezében lévő mappára.
- Ezt meg, hogy érted?- kérdeztem.
- Körülbelül fél órája volt egy rohama, amire nyugatót és egy kis altatót is kapott.- nézett fel a kórlapból. Tehát teljesen le van szedálva, így egy darabig itt kell maradnom, hátha magához tér. Csak nem tudom, hogy ez jó vagy esetleg rossz, az én szemszögemből. Kis idő után az órámra pillantva vettem tudomásul, hogy már vagy egy fél órája bámulom őt.