Oops! Această imagine nu respectă Ghidul de Conținut. Pentru a continua publicarea, te rugăm să înlături imaginea sau să încarci o altă imagine.
-Kérlek!– az arcom elé raktam a kezemet, próbáltam eltakarni, minél távolabb tudni őt magamtól. Könnyeim teljesen elárasztottak, a szemem már csípett a sok sírástól, alig tudtam nyitva tartani. A fejemet leszegve hátráltam ameddig csak a hideg fal engedett. Folyton kapkodom a levegőt, mégis úgy érzem, hogy egy csepp oxigén sem jut el a tüdömig. -Megmondtam, hogy tökéletesnek kell lennie! Mért nem figyelsz jobban oda?!- kiabált megint. Folyamatosan dühöng és ordibál velem, mintha minden az én hibám lenne, legalábbis szerinte így van. -Mindent rosszul csinálsz! Neked soha semmi nem sikerül. – a mostani bűnöm a vaj volt. Ugyanis nem vettem vajat a piskóta tésztába. Egy tortához kellett volna, amit készítenem kellett az egyik legjobb barátjának az előléptetéséhez. Csak nem írtam fel arra a rohadt listára, hogy megvegyem és ez okozta a baj. Emiatt, ordítozik velem ismét. Amennyire csak lehet távol akarok tőle maradni, ugyanis nem ez az első esett. Először az esküvő után fél évvel történt meg. Azelőtt soha nem volt még agresszív velem, sőt még egy káromkodás sem hagyta el a száját. -Elmegyek érte, sietek.– folytattam a hátrálást, mire el nem záródott a menekülési utam. Ahogy hozzá préselődtem a falhoz a hidegtől teljesen libabőrös lettem. A kezemmel még mindig magam előtt hadonásztam, hogy megtarthassam a távolságot, de ő egyre csak közelebb jött. Minden lépésétől megremegtem, alig bírtam a lábamon állni. -Már késő, hiszen fél óra múlva indulok.– az arca már csak pár centire volt tőlem, a kezemmel pedig kemény mellkasát taszítottam arrébb. Ott siránkozok előtte, miközben egy hang sem préselődik ki a számon. Az arcának már csak a megkeményedett álkapcsát és a dühös vonásait látom, majd a felém lendülő kezét. A fejem oldalra csapódik, a lábam végleg feladja a szolgálatot. Összecsuklottam a földre, kezemet pedig a fájó pontra raktam. Meghökkenve kezdtem a földet bámulni, minközben próbáltam magamhoz térni a hatalmas ütés után, amitől még a könnyeim is elapadtak, mégis homályos maradt minden. Már semmit sem hallok, csak egy sípoló hangot a fülemben, majd a dühösen trappoló lépteit magam mellett. Egy gombóc keletkezett a torkomba, ami még a levegőt is alig engedte tovább. -Most mit csináljak...hah? Nem mehetek el ajándék nélkül. Szerencsétlennek fognak nézni.– a kirohanása után kezét a hajamon éreztem, egy rántással pedig arra kényszerített, hogy az arcába nézzek, de a szememet nem mertem kinyitni. -Nézz rám, ha hozzád beszélek!– hangja egyre csak erőteljesebb volt. Tudtam, hogy ha nem engedelmeskedem, akkor csak még jobban dühbe gurul, így nehezen, de tettem amit mondott. -Te szerencsétlen.– lenyugodott. Hangja már csupán lenéző volt. Eltűnt az a harag, ami eddig a szemében tombolt, helyette átvette valami még rosszabb, a megvetés. Kezével ellökte a fejemet, aztán otthagyott. Fejem lüktetett a fájdalomtól. Végül az ajtó csapódása keltette fel a figyelmemet, mely miatt az egész lakás beremegett. Én mozdulni sem bírtam, csak tovább maradtam ott négykézláb a padlót bámulva és éreztem, ahogy a könnyeim lefolynak az arcomon, majd a parkettán landolnak. Előtört belőlem minden, amit eddig feszülten próbáltam magamba tartani. Lassan oldalra dőltem, lábamat a fejemhez húztam és úgy feküdtem tétlenül magzatpózban. Kizárólag sírni voltam képes, nem tudtam, mégis miért csinálom ezt magammal... Elgondolkodtam azon, hogy milyen volt ezelőtt. Voltak olyan napok, amik összefolytak. Felkeltünk, elmentünk dolgozni, majd miután véget ért a nap és hazaértem, vacsorát főztem, vártam haza a férjem. Együtt leültünk enni, megbeszélni a dolgokat. Jön a fürdés, az alvás, aztán minden kezdődik előrről. Ám vannak a nehéz napok, amiken történnek rossz dolgok. Ezeket jegyezzük meg, a fejünkben élénken élnek és nem felejtjük el őket könnyen.
