Halálom szerelme (Jasper Hale ff.)

5.

"Egy pillanatig fújtam csak ki magam, de meg is bántam, ugyanis egy kitépett torkú őzike tetemet láttam meg, azt az őzgidáét, amelyikkel találkoztam idefele, aki halálfélelemmel a szemében menekült valami elől."

Nem bírtam tovább, elsírtam magam, bőgtem és csak mégjobban elkezdtem futni hazafelé. Elhagyott az időérzékem, nem tudtam mióta futok és mikor érek végre ki, egy örökkévalóságnak tűnt mire megláttam a házunkat. Minden erőmet felhasználva berohantam a hátsó ajtón, egyenesen beleütközve és felborítva bátyámat. Úgy örültem, hogy ott volt abban a pillanatban, az ő karjai között, a ház biztonságában, de még mindig sírtam.

- Hé, hé hugi, nem kell ajtóstul rontani a saját házadba! - nevetett, de azonnal le is hervadt az arcáról a vigyor, amikor rámnézett.

- Be..be...be kell.. zárni mindent, aaz ablakokat éés..és az ajtókat, gyorsan!! - zokogtam. 

Kikászálódtam a karjai közül és próbáltam felfutni az emeletre, de szinte azonnal újra a földre rogytam. Raph megpróbált felsegíteni és megnyugtatni, de ellöktem magamtól, s csak egyre azt hajtogattam, hogy:

 - Be kell zárni. Be kell zárni. Be kell zárni, Raph, hát nem érted?!

- Nem, nem értem mi történik, jó? Csak mondd el Lizzy, hogy mi van és segítek! - kelt ki magából és végre elengedett.

- Zárjunk be mindent, kérlek! - ezt már suttogtam.

Megsimította a vizes vállam, ami már inkább a verejtéktől és nem a tó vizétől volt olyan, és elindult az előszobába, hogy bezárja bejárati ajtót. Én is erőt vettem magamon, amiből már szinte alig volt, és ahogy korábban elkezdtem, folytattam utam fölfelé az emeletre. Megpórbáltam sietni és egy harmatgyenge kocogás jött össze, de már az is jobb mint a vánszorgás. Becsuktam az ablakot Raphael szobájában és fürdőjében, aztán átmentem a saját fürdőmbe és gardróbomba, ahol megtettem ugyanezt. Besiettem a szobámba az ablakhoz, még kinéztem rajta, az erdő felé, és bár már leszállt az alkony, egy pillanatra úgy éreztem, hogy néz valaki. Szóval azonnal becsuktam azt is és kirohantam onnan, le a konyhába, míg Raph bezárta az utolsó ajtót és ablakot is. Odajött a konyhába, töltött nekem egy pohár vizet és leültünk egymással szemben a pulthoz, a bárszékekre.

- Bezártad a hátsó ajtót is ugye? - kérdeztem aggódva.

- Persze hugi, már nem kell félned! - átnyúlt a pult felett és rátette a kezét az alkaromra megnyugtatólag. - Jajj de hideg a kezed, ez nem normális szerintem. Mi történt? Kérlek most mondd el, ne úgy mint legutóbb! Miért kellett becsukni mindent?

 - Mert valami vagy meglehet hogy valaki van kint az erdőben ami kitépte egy őzgida torkát. - meséltem, küszködve azzal, hogy nehogy újra sírjak.

- És nem láttál semmit, vagy ahogy te fogalmaztál, senkit...

- Nem, nem láttam semmit, mert éppenséggel rohantam az életemért. - mondtam a féligazságot.

- És senkit sem? - érdeklődött tovább.

- Nem. - forgattam meg a szemem. Mostmár a remegésem leállt és a légzésem is helyrerázódott.

- Jajj, ne forgasd már a szemeidet, hát már azt se értékeled, hogy segíteni próbálok?! - mondta és, mintha meg lenne sértődve, elhúzta a kezét az enyémről.

Tudtam, hogy igaza van, de hát mivel a testvérem, és bár most tényleg nagyon jól esett, hogy segített, így is sok van a rovásán, szóval az arcába loccsantottam a megmaradt vizemet. Ezzel elterelhettem mindekttőnk figyelmét a dologról, még úgy is, hogy belül rettegtem.