Halálom szerelme (Jasper Hale ff.)

13.

"Sziasztok, akkor majd jövök! - és kiléptem az ajtón. Kételyekkel léptem ki azon az ajtón, de egy dolgot tudtam, hogy muszáj visszajönnöm."

A hűvös levegő lehűtötte a fejemet és kijózanodtam teljesen. Csak erősebb lett bennem az érzés, hogy vissza kell mennem ahhoz a házhoz. Vissza kell jutnom ahhoz az egy emberhez aki érdekel igazán. Tudtam képtelen vagyok a családommal találkozni, ezért leparkoltam az autót egy mellékutcában és egyből az erdő felé vettem az irányomat elkerülve minden zsúfoltabb utcát.  Bevetettem magamat az erdőbe, már csak az ösztöneim vezettek és hamar le is csaptam az áldozatomra, kiszívtam minden cseppet a dámvadból, ernyedt testét a nedves avarra fektettem, de nem volt elég. Meleg vérének utolsó kortyai a torkomon lecsorogva csak még több öldöklést követeltek, a következő pillanatban már egy medve torkába mélyesztettem fogaimat. A bestia épp élettelenül csúszott ki a kezeim közül, de a testem már kereste az újabb szerencsétlen párát, akivel végezhet. Egy sebesült állat kószált arra és annak is lerövidítettem a szenvedését, hogy a sajátomat is csillapítsam. Vértől csatakos ruhában sétáltam ki a rengetegből, adrenalintól felpörögve az eldugott ösvények felé vettem az irányt, nehogy belebotoljak akár egy emberbe is. 

Visszaemlékeztem, hogy mi történhetett volna az elmúlt fél órába, ha Alice nem talált volna rám soha. Akkor most minden jelentéktelen vadállat helyett egy-egy arc és sikoly sejlene fel az emlékeimben életem végéig. 

Megpróbáltam beosonni a házba anélkül, hogy észre vegyenek, de ez egy vámpírokkal teli házban lehetetlennek bizonyult. A konyhából néző ablakon keresztül ugrottam be, hangtalanul érkezve a csempére, de amint felegyenesedtem a csupaszív nevelőanyámmal álltam szemben.

- Merre jártál Jazz? - kérdezte és két keze közé vette az arcomat, tüzetetesen megvizsgálva minden centiméterét.

- Hazavittem azt a lányt a kórházból, aztán meg vadásztam az erdőben egyet, ennyi. - meséltem a rövidített verziót, miután gyengéden eltoltam a kezeit magamtól. - Jól vagyok.

- És a lány, ő jól van? Ugye nem akartad bántani? - olyan fürkésző tekintete volt neki, mint aki az összes titkodat tudná egyetlen kis mozdulatból.

-  Minden renben van Esme, nem történt semmi. - nyugtattam meg, mire elmosolyodott és adott egy puszit a homlokomra.

- Akkor menj mosakodni és átöltözni, mert szörnyen néznek ki szegény ruháid és te is. - küldött el, de egy aggódás hullámot éreztem áramlani felőle.

- Minden renben van Esme, oké? - ismételtem meg magam, de csak egy enyhe mosolyt és bólintást kaptam válaszul, majd felmentem a szobámba.

Mindent a lehető leggyorsabban le akartam tudni, hát vámpírsebességgel lezuhanyoztam, a ruháimat a padlóra dobáltam, új ruhába öltöztem és megfésülködtem. Megkönnyebbülve konstatáltam, hogy már szinte nem is szomjaztam, végre teljesen jól éreztem magam a bőrömben. Fogatmostam, felkaptam egy dzsekit és kecsesen kiugorva az ablakomon távoztam a házból. Ha jól láttam épp beparkoltak a testvéreim Edward szürke Volvo-jával és Emmett terepjáróval. A fákon haladtam tovább, átvágva az erdőn, vissza a Mustángomhoz. Elisabethék feljárója előtt satuféket nyomtam és beparkoltam a garázsuk elé. Majd végre kinyitva egy esernyőt, lassan az ajtóhoz sétáltam, és bekopogtam.

Az egész napot együtt töltöttük a házukban, csak én és Elisabeth. Ennyit még életemben nem nevettem és senkiben nem bíztam meg ilyen rövid idő alatt azóta, amióta mássá lettem. Megmutatta a szobáját, ami meglepően tiszta és rendes volt az enyémhez, vagy a húgaiméhoz képest, bár volt egy sejtésem, hogy mindent a szekrényébe tuszkolt, de inkább nem hoztam fel.