Halálom szerelme (Jasper Hale ff.)

8.

"Meglepetésemre két lépés után négy kar vont ölelésbe. Alice körém fonta karjait, Emmett pedig szorosan körbeölelt mindkettőnket."

Újfent majdnem elsírtam magamat. Úgy éreztem, hogy végre törődik valaki velem és szeret. Tudom, hogy a bátyám is szeret, de ez teljesen más volt. Alig ismertek, mégis ott a karjaikban, mintha testvérek lettünk volna. Már kezdtem volna elkényelmesedni az ölelésükben, de pár másodperc után hirtelen mind a ketten elengedtek és egy fél percig köhécseltek. Nem értettem miért, hiszen szerintem nem voltam büdös, sem más a levegőben, szóval egy kissé kínosan éreztem magam. Aztán végre abbahagyták.

- Ömm, - kezdtem el zavartan - lehet, hogy mégsem kell mennem sehova, - és lesütött szemmel folytattam - mert nincs semmiféle órám. Én csak nem akartam, hogy gyengének és érzékenynek gondoljatok. - böktem ki.

- Jajj, Lizzy! Ne gondolj ilyen butaságokat, nem vagy gyenge és hidd el, mi jobban megértünk, mint bárki más. - nézett rám bociszemekkel Alice, és elmosolyodott.

A karját is elkezdte emelni fedetlen vállam felé bíztatásként, de a mozdulat közben gyorsan visszarántotta a kezét, mintha mérgezően hatna rá, ha hozzám érne. Pedig az előbb ölelt meg teljes szívből, bár akkor csak a ruhámat érintette meg. Nem értem mi baja lehet.

- Igen csajszi! Bízhatsz bennünk. - vigyorodott el Emmett, és hatalmas tenyerével megveregette a hátam. Nem vallanám be, de majdnem pofára estem ettől a gesztustól.

- Köszönöm. - mosolyodtam el végre én is. - Nektek nem kell órára menni? - váltottam témát.

- Ja nem, ebéd szünetünk van. - közölte Alice.

- Nekem is. - örültem meg.

- Akkor menjünk. - mondta és elindultak az épület felé, miközben újra kezdett megjelenni egy-két napsugár.

- Én is mindjárt megyek utánatok, pár perc. - kiáltottam utánuk, ők pedig biccentettek, de nem álltak meg közben.

Felültem az egyik asztalra, a lábamat az egyik padra tettem és elfeküdtem az asztalon. Becsuktam a szemem élvezve, ahogyan a napfény felmelegíti a bőrömet. Most meglepően sokáig sütött le Forksra a nap, úgy körübelül öt percig, szóval kihasználtam ezt a ritka helyzetet. Aztán jött a várható, eltűnt a fény és újra felhők takarták be az eget. Még gyorsan visszavettem a pulcsimat és utána elindultam az ebédlőbe. A folyosók üresen kongtak és a bakancsom koppanásai visszhangoztak csak, ahogy végigvonultam rajtuk. Beértem az ebédlőbe, vettem egy tálcát, szedtem salátát, epres joghurtot, sonkás szendvicset és egy narancslevet. Mikor telepakoltam a tálcám ezekkel, és még több édességgel, megfordultam és csak akkor vettem észre, hogy az egész helyiségben csak hatan vannak rajtam kívül. A Cullenék öten az asztaluknál és Bella egyedül egy másiknál. Elég nagy dilemma volt, hogy hova üljek, mert Alice intett nekem, hogy üljek oda és Emmett is felém nézett, de nem akartam Bellát egyedül hagyni. Szóval Bella felé böktem a fejemmel és eltátogtam Alice-nek, hogy leközelebb odaülök, mire ő is biccentett. Megindultam Bellához, de nem vett észre, mert úgy tett, mintha egy könyvbe lenne temetkezve. Mikor leültem mellé, akkor rezzent csak össze, és be is csapta az olvasmányát azon nyomban, bár tudom, hogy nem volt annyira elmélyedve benne.

- Szia Bella! - köszöntem neki egy félmosollyal, és letettem a tálcám.

- Szia Elisabeth! - húzódott kicsit arrébb, hogy elférjek . - Nem vettelek észre, bocsi, csak épp olvastam. - magyarázkodott.

- Nem vagyok olyan biztos benne, hogy annyira elmélyülten olvastál volna a Fénytanról szóló iszonyatosan izgalmas fizika tankönyvet. - vigyorogtam rá, mire ő elpirult. - Vagy talán képeket rejtegetsz benne Edward Cullenről? - feszítettem tovább a húrt.