Farkas Fog [írás alatt]

| 4 / a | Ne bízzak senkiben? |

{-Oh... Higgye el, én ilyesmi miatt nem aggódok. -mosolyogtam rá, majd nyitottam be a helyiségbe. Ez volt az a pillanat, amikor realizáltam, hogy már rég elkezdtem beilleszkedni az osztályba, csak eddig nem tudtam róla.}

Szerencsémre Stilessal és a haverjaival kerültem egy terembe. Adom ezt az ötletet akár kinek is pattant ki a fejemből, csak annyi a lényeg, hogy maradjon is így, a későbbiekben. Ez után még Bob beszélt a bent lévő tanár úrral egy-két dologról, majd Bob elhagyta a termet egy köszönés után. Én egész végig csak álltam ott, mint fasz a lagziban, a tanári asztal mellett, és folyamatosan csak Lydiara, Allisonra, Scottra és Stilesra tudtam nézni, hogy most éppenséggel mi a jó franc történik.

<Maliara amúgy azért nem néztem sosem, mert egyrészt ugye nem bírom a csajt, másrészt ő sose tudja hol van és mit kéne csinálnia (tapasztalatból mondom), szóval nem lettem volna kisegítve azzal hogyha őt kezdem el figyelni.>

-Te még itt vagy? Nyugodtan ülj le valahova, majd szünetben úgy is oda megy hozzád az, aki meg szeretne ismerni. -nézett rám a mellettem szobrozó férfi, miközben mutatott az osztály felé, szabad helyeket keresve a szemével. Összesen három szabad hely volt, egy a könyvtáros, fura fiú mellett, egy Lydia előtt, és egy Scott és Stiles között, az ablak mellett. Hát gondoltam beülök a két srác közé, mert ott nagyobb biztonságban érzem magam.

<Egész jól megbarátkoztam az érzéssel, hogy van pár haverom... Nem is sejtettem, hogy ilyen hamar is lehet spanokat szerezni. Igazából tök fasza érzés... Amúgy nem kell parázni, nálam először bizonyítaniuk kell azt, hogy tényleg igazi barátaim. Szóval nem csak úgy vakon bízok meg valakiben, mert annak sosincs jó vége. Már megtanultam... Nyilván én is azon leszek, hogy egy barátot lássanak bennem, ne pedig egy ellenséget, vagy olyas valakit, aki csak ki akarja használni őket. Úgyhogy mindig keresni fogom azt az alkalmat, amikor egy komoly helyzetben ki tudom majd őket segíteni. Nekem semmilyen hátsó szándékom sincs! Nekem se esne jól, ha valaki hátba akarna szúrni. Remélem ők is így gondolkodnak...>

Mint utólag megtudtam, fizika volt az osztálynak, amin csak körülbelül fizikailag voltam ott. Konkrétan végig méláztam az órát, csak azt várva, hogy kicsengessenek. Egész hamar jött is a csengő, egy röpke negyven perc után. Na jó. Nagyon nem volt röpke az a negyven percecske... Az első tizenöt perc után azt hittem szíven szúrom magam. Aztán egyre többször jött elő ez az érzés, és már az is társult ehhez az egészhez, hogy legszívesebben lefordulnék a székről, szóval tényleg, tök hamar elrepült az a pár perc. Csengő után, a terem elé kiérve megláttam Scottot, aki gondolom Stilesra várt, de gondoltam csatlakozom hozzá, legalább addig, amíg nem kezdődik a kövi órám.

-Csumi. Mi a kövi órád? -mentem oda Scotthoz, miután sikeresen átverekednem magam a diák seregen, ami a folyosón volt.

-Nekem kémia, de Stilsnak asszem matek lesz. De amúgy... -tartott egy kis hatásszünetet. -Nyugi nem kell félned, itt jók a tanárok. Legalábbis a legtöbb. -válaszolt mosolyogva (ami a mondat végére lefagyott az arcáról) arra a kérdésemre is, amit még csak fel sem tettem. Az meg a másik, hogy nem mutattam ki, hogy félek. Semmit sem birizgáltam, és sehol sem izzadtam vagy remegtem. De ő tudta, hogy legbelül parázok egy kicsit. Respect!

<Nem értem hogy csinálta... Sosem szoktam kimutatni, hogy félek, és nem is fogom. Ha valaki fél valamitől, annyival lesz gyengébb. Mindent túl lehet élni valahogy, csak küzdeni kell. És az nekem nagyon megy. Küzdeni a végsőkig. Szóval, bekaphatja a suli! Túl fogom élni.>

Már majdnem sikerült megkérdeznem tőle, hogy ezt (mármint, hogy kitalálja, hogy érzek legbelül) hogy csinálja, de megjelent a mi elveszett báránykánk, Stiles.

-Hali. Milyen órád lesz? -nézett rám.

-Matek. -mondtam grimaszolva. -Neked is matek lesz. Nem?

-De. Öhm... Megyünk együtt? -mutatott (gondolom) a matekos terem irányába kis mosolyra húzva a száját.

-Ja. -vontam vállat, majd elindultunk a folyosó szélén a terem felé, miután elköszöntünk Scott-tól. Aztán amikor beléptem az ajtón, egyszerűen lefagytam... Mr. Anderson?!

-Jólvan! Jólvan! Mindenki üljön le a helyére. Mr. Stilinski! Ide elém az első padba. Most! -mondta mély hangon az idős férfi miután Stilessal szépen elhelyezkedtünk az utolsó padba.

-Az első félév a logikáról, és a szöveges feladatokról fog szólni. Mint tavaly, idén is párhuzamosan fogjuk venni a két anyagot, de ne pánikoljanak, idén is meg fogjuk tudni old... -ért hozzám a tekintete amikor végignézett az jelenlévőkön. -Mrs. Visnyovszky? -nézett rám kikerekedett szemekkel, és tátott szájjal.

-Igen. -mosolyogtam a helyemen. Nem hittem, hogy valaha látjuk még egymást. És pont itt. Pont most. Chh. Ez csak is a sors keze.

-Óra után majd beszédem lesz önnel. -mondta komoly arccal, rám nézve. Én erre csak bólintottam. Nem szokott ilyen komoly lenni. Mindig mosolyog, és ha tehetné minden harmadik szó után mondana egy viccet, ami az esetek többségében, mindig szörnyű. De most nem csinált semmi ilyesmit. Ezek szerint tényleg komoly dologról fogunk majd diskurálni.

Most tényleg hamar elrepült az a negyven perc, mert tökre érthető volt, hogy mit magyarázott. Kicsengő után már pakoltam is össze ahogy csak tudtam, és szedtem a lábam a tanári asztal felé, csóri Stilest full figyelmen kívül hagyva, aki ezek után egy köszönés után elhagyta a termet.

<Dale Andersont még ált. suliból ismerem. Nagyon bírtam az öreget, mindig rohadt jófej és kedves volt velem. Nála nagyon értettem a matekot, úgyhogy bírtam a vénséget. Neki mindent elmondhattam privátban, négy szem közt. Ő tényleg meghallgatott és foglalkozott velem. Mintha a pótapám lett volna... Emlékszem, mindig mentem hozzá „matek korepre" a hátsó szomszédságba, de mindig csak a pletyizés és/vagy a lelkizés ment. Viszont az egyik nap az igazgató jött be helyette a terembe, amikor óránk lett volna vele, és csak úgy közölte velünk, hogy „Sajnálatos módon ma reggel el kellett bocsájtanom a tanár urat.". Mintha csak tegnap lett volna, úgy emlékszem az egészre. (Pedig ez alsóban volt, ahol még vettem a fáradságot, és befáradtam a suliba.) Egyszerre vadult meg az osztály, hogy „ezt mégis, hogy képzelte!?", és hogy „ki lesz így az ofőnk?". (Hát na, elég vad osztály voltunk...) Nekem csak annyi járt a fejemben, a legelejétől kezdve, hogy „vajon miért?". Mi lehetett annak oka, hogy eltanácsolják az iskola legjobb tanárát, akire amúgy rohadt nagy szükségük van? Egyszerűen nem találtam rá választ. Az iskola nem nyilatkozott, és Mr.Andersontól se tudtam megkérdezni, hogy mi történt, mert egyik pillanatról a másikra, csak fogta magát és elköltözött a városból... De ma... Ma lehet megtudom az igazságot, ami miatt (főleg) otthagytam az iskolát.)>

Mire oda értem az asztalához, össze is pakolta minden cuccát a régi bőrtáskájába. Kihúzta nekem a tanáriszéket, majd felült az asztal szélére, és rám nézett. Tisztán ki tudtam venni a tekintetéből, hogy sajnálja, amit tett, de volt oka rá, amit most szeretne nekem mondani.

-Hallgatom. -néztem rá őszinte arccal. Remélem valami normális indokot fog felhozni, mentségére...

-continue-

(Bocsánat, kicsit szét vagyok csúszva mostanában,  de majd össze kapom magam, csak adjatok egy kis időt... És hozom a 4. rész b részét.) -emesezop