Legend of the Nine-Tailed || Fantasy ff.

Chapter 8

Visszatértem épségben a családomhoz. A történtek egészen nyomasztottak. Azt gondoltam, hogy sikeresen lezárhatok egy fejezetet, amibe belekeveredtem. Azt a bizonyos kételyeket, amivel nem tudok szembeszállni, mióta Tsuki az életük részévé vált.

Akihiro viselkedése a legaggasztóbb. Sosem láttam még ezt az oldalát, megijeszt a gondolat is, hogy talán már tényleg nincs rám szüksége, de megnyugtat az az érzés, hogy mégis csak, eljöhetek és láthatom, amikor csak szeretném.

Egy kitsune vagyok, nem ismerem teljes mértékben az emberi képességeket, nehézséget okoz még számomra megértenem egyes cselekedeteiket és felfogásaikat, de... Úgy érzem, egy nap erre is sikerre teszek szert, hiszen...  Éjszakákról-éjszakákra a nomádok életébe keveredtem és sikerült megértenem a szokásaikat, megismerhettek a mondáikat, legendáikat, amiket az egyes misztikus lényekről szólnak, mint például a velünk kapcsolatban is nagyon sok mindent megtudtam. Az emberek a kitsune lényektők rettegnek, hiszen a legendánkat úgy ismerik, mint egy vérengző fenevadak, akik a szívükért vesszük fel női halandók alakjait, hogy azután csapdába ejtsük a férfiakat...

Azt hiszem, akkor is nagyon rosszul éreztem magam, amiket hallottam, az őseinkről, amit a halandók legendájának emlegetnek. Nap, mint nap eszembe jut, amikor elhagyom az otthonom és a nomádok falujába tévedek, vajon én is ilyen szörnyeteg lehetek Akihiro és a többi falubeliek szemében, ha megtudnák, ki is vagyok valójában?

- Renée!! Hol jártál? Már mindent felkutattam, hogy megtaláljalak! - amint beljebb léptem a klán területére, Hana-n akadt meg a tekintetem, ahogy igyekezett felém tartani, majd egyszer mintha hirtelen eltűnt volna, és egy kevés súly nehezedett volna a hátamra.

- Én is örülök, hogy látlak! - a viselkedése néha az agyamra megy, de mégis, mintha a kishúgom lenne. - Mi ügyben lehetek a szolgálatodra?!

Emlékszem, mikor még sokkal kisebb volt, sokat vigyáztam rá, amikor elkóborolt a bizgonságot adó odújuktól.

- Nincs kedved játszani? - kérdezte, miközben a hátamról leugorva, majd mellém lépett, közben éreztem tekintetét magamon.

- Majd máskor Hana! - kifújtam magam, mintha elfáradtam volna...

- Mostanában elég sokat vagy távol! Vadászni mész? - kérdezte izgatottan. Én viszont nem voltam oda a kérdésért, így hirtelen megálltam és csak meredtem magam előtt, azután feléfordultam.

- Nem árulhatod el senkinek! - halkabbra vettem a hangomat, mintha egy nagy titkot próbálnék elmondani, de ekkor kibukott belőlem egy mondat, amire nem voltam büszke: "Csak a terepet derítettem fel."

Részben ezt a feladatomat is kötelességnek éreztem, hogy a klán tagjakémt én is részt vehessek egy-egy felderítői akcióban, viszont... Nem mindig végzem el... Mióta egy másik életet élek, az emberekét... Egészen másképp értékelem a halandókat, mint ahogy azt az őseinktől tudom.

- És mit szólnál hozzá, ha fognánk valami ehetőt? Vadásszunk egyet! - amikor a vadászatról beszél, mindig izgatottabb, mint, mielőtt belekezdene... Igazi ravasz kis kitsune.

- Még mindig fiatal vagy! - vágtam rá, amitől egy kicsit kifejezte nem tetszését.

- De... A velem egykorú kitsune-k már mind vadásznak! Én is vadászni akarok!! - kiáltotta.

- Talán majd máskor! - feleltem.

- Gyáva vagy!! - jelentette ki.

'Más vagyok, mint ti... De ezt nyilván nem fogjátok megérteni!'

--

A Hold még mindig az égboltról ontja fényét a födi élet felé. A kitsune birodalom csendes, mint mindig. Egyedül és nyugtalanul váltogatom az alváshoz a fekvés pózokat, de... Nem valami kényelmesnek bizonyulnak...

Feladtam a próbálkozásokat. Arra a döntésre jutottam, jobb lesz, ha sétálok egy keveset, hátha sikerül elaludnom.

A kedvelt tavam felé vettem az irányt, abban reménykedve, megnyugszom, ha csak a tóra vetek pár pillantást.

Lassan imbolyogtam, hogy több időm legyen felfogni a történteket. Az Akihiro-val való beszélgetéseinkre gondolva, talán nem értjük egymást már meg, mint régen...

'Miért érzem magam úgy, mintha a múlt soha sem létezett?!'

'Két külön fajba tartozunk... Talán ez a legnagyobb oka, hogy nem értem meg...'

- Csak túl sokat aggódom azon, amin már rég nem kellene!

Lassan megérkeztem a kölyök kitsune korom legkedveltebb helyéhez, ahova sokat jártam, amikor úgy éreztem, rám fér a lazítás, majd a tó közelébe mentem, a partján leültem és női halandó alakomat felvettem, de persze nem teljes mértékben... A kitsune farkam megmaradt és az éles, hegyes füleim is..

A megsérült mancsomon lévő sebre pillantottam, ami már gyógyul... Sokat nyalogattam, hogy ne szakadjon fel és minél hamarabb begyógyuljon...

- Talán nem ártana még gyógyítgatnom! - rávettem magam, hogy ismét nyalogassam a sebet.

Egy éles hang ütötte meg fülemet, amitől pánikba estem... Körbenéztem, de nem láttam senki mást rajtam kívül, viszont éreztem a levegőben egy különös illatot, amit soha nem éreztem még eddig. Ismeretlen volt számomra ez az illat. Kíváncsi voltam, mi lehet ez, így követni kezdtem, honnan is ered.

--

Az utam egy faluba vezetett. Egy régi és elhagyatott falunak tűnt. Sivár talajjal és lepusztult környezettel... Mintha... A tűz martalékává váltak volna az odú, amiben a halandók élnek...

- Miért nem jártam itt soha és miért nem hallottam erről a helyről? Mégis miért ide jöttem? - tettem fel a kérdéseimet, de csak néztem körbe és körbe...

-Renée!!! Te mit keresel itt?? - egy hang szólalt fel mögöttem. Ijedtemben nem mertem tovább egy lépést sem tenni, ezért megálltam, majd a hang irányába fordultam és megláttam valakit, akire nem igazán számítottam...

- Édesapám?! - hirtelen ledöbbentem... - Mégis mit...?? Mi történt itt??

- Nem lenne szabad itt lenned! - mormogta. - Túl veszélyes neked itt tartózkodnod!

- 124 éves elmúltam... Miért hoztál ide?

- Ez a hely egykor a birodalmunk része volt! - kezdett bele, de még mindig nem tudtam, miért vagyunk itt.. - Csakhogy... A halandók itt táboroztak le, amiért a nagy és híres vezetőink össze nem mérték ereiket, itt, ezen a helyen!

- Nem értem...! - meredtem felé, ahogy próbáltam megérteni, mit akar elmondani...

- Renée... Emlékszel, amikor azt meséltem neked, hogy a fenevad farkasok megtámadták a falut?

- .... - nyeltem egy nagyot a kérdés hallatán. - Igen, édesapám!

- Édesanyád próbálta megmenteni őket, de... Nem a fenevad farkasok közül volt, ako megölte őt... Hanem egy halandó... - itt elhallgatott... Nem folytatta tovább...

- Emiatt vagy most itt? - kérdeztem.

- Sosem tudtam elfelejteni... Ha gyorsabb lettem volna, édesanyád még velünk lenne! De.... - hallgatott...

'Elég apa, ne folytasd!'

- ... Az a hang, az édesanyád hangja! - némi hezitálással, de felkaptam a fejem, azután, amit most mondott...

Nem akartam elhinni, és azt sem, ami ezen a helyen történt... 124 éves elmúltam és édesanyám történetéről és a hangokról, amit hallok... Azt akartam hinni, édesapám egy nagyon rossz emléket akar ápolni, de az arckifejezése mindent elárult...

- Sajnálom, hogy eddig nem árulhattam el neked! Nem akartalak felzaklatni, de jobbnak éreztem, ha nem beszélünk a múltról! - jelentette ki édesapám, mintha ez a beszélgetés meg sem történt volna..

- Miért csak most akartad ezt elmondani? - vetettem fel a kérdést, de csak egy pár komoly pillantást kaptam válaszul.

- Tudom, hogy most ez felzaklatott, de próbálj meg uralkodni az indulataidon!

'Akihiro is egy halandó és ez nem változtat a gondolataimon.'