Emlékek nélkül-Mikey x oc

6

Yukikonak sok gondolat járt a fejében. Legfőképpen az hogy rengetegen felismerik,ami ilyesztő tekintve hogy nem tud rólluk semmit se, de ez leginkább elszomorítja. A másik, mégis miért nem képes kimondani azt hogy valószínűleg őt keresik. Újj életet akar kezdeni? De hisz arról álmodozott hogy megismerje őket, nem? Akkor most mégis hogy lehet az hogy képtelen megszólalni? Elege lett ebből, a szánalmas beszédéből,csak mondaná ki mi is az igazi oka az állítólagos nak hitt eltűnése kapcsán, amivel ezen a napon már annyian megvádolták.
Hátatfordítva a gyanakvóbb őt méregető fiúnak egyszerűen csak elsétált. Mintha minden problámáját ami eddig nyomta a szívét ott tudná hagyni. De ez képtelenség lenne. Egyszerűen majd megoldja máskor,ami még nagyobb hitetlenséget okozott saját magának. Ilyen egyszerűen hátat tudott fórdítani? De hisz ő kíváncsi.

Hirtelen megtorpan,és vissza fele kezd el futni hátha utolérheti a fehér hajú fiút aki ismeri. Meg akarja kérdezni ki ő neki,hogy hét év utánn is érdekelné a hollététe,hogy él e még. Nem is kérdezni fogja,inkább parancsolóan mondani, mert tudni akarja. Körülnéz az előbbi helyszínen de sehol senki. Ilyen lassan ment volna,vagy elrohant? Mégis hova tűnt? Pedig már összeszedte magát annyira hogy válaszolni tudjon a gondolatban lejátszott kérdés sorozatokra. Most mit csináljon? Tárt karokkal várja hogy felbukkanjon megint annak ellenére hogy világosan megmondta neki hogy nem ő az a személy akit keres. Vagy csak élje az életét, lessz ami lessz alapon?Csalódottan de inkább hazamegy,és holnap próbálkozik megtalálni bárkit azok közül akik ismerhetik. Kezdve a kutatást a recepciás hölgyel, vagy valamelyik idősebb dolgozóval aki biztosan az ő beköltözése előtt ott lehetett.
                                        ⁂

Egyszer hallott egy olyan beszélgetést ami egészen érdekesnek talált. Természetessen nem szándékozott hallgatózni de ha valaki hangosan beszél akarva,akaratlanul meg fogja hallani. Ami eredménye természetessen is az hogy végighallgatta a beszélgetést.
Shibuya és Tokyo utcáira nem lehetne azt mondani hogy veszélymentesek. Hogy nem kellene felfigyelni a gyanusan kinéző alakokra. Hogy nem kellene minden idegennel távólságot tartani. Mert Shibuya és Tokyo a legveszélyesebb bandákbak ad otthont. A drogkereskedelem,az illegális kaszinózás,az emberölésik terjedhet. A babdaháborúkat ne is említsük,alap szabály hogy minden áron el kell kerülni a félreesőbb helyeket.
Ilyen bűnszövetkezetek a Bonten a Tenjiku a Brahman és a Kanto Manji is. De még rengetek kisebb nem annyira befojásos bandákba is bele lehet futni.

Vajon ennek a beszélgetés részlett miatt járja most Shibuya kietlen utcáit hajnalban? Még ő maga sem tutta pontosan miért is ment oda. Talán...talán... reménykedett benne hogy belebotlik pár bűnözővel és végeznek vele?

A telefonja zúgni kezdett. Nem akarta megnézni hogy ki hívja, nem érdekelte, sokkal jobban el volt foglalva a sajàt gyötrelmével, amíg rájött hogy nem igazán keresné senki fontos hajnalban...
A készülékre rápillantva meglátta a korház telefonszámát. Ugye ez csak egy rossz vicc? Egy álom? Halálfélelemmel felvette a telefont és remegő hangon beleszolt.

-Annyira sajnálom Yukiko.
-Mond hogy nem miatta hívsz?
A vonal mádik feléről csak csend áratt.

És egy nagy reccsenés.

Yukiko teljes erejével nekivágta a földnek a telefonját. Hatori meghalt. Eggyre nagyobb teher gyűlt össze a szívében. Elvesztette az eggyik családtagjának tekintett személyt. Annyi fájdalmat érzet amit nehéz elbírni. Hang nélkül sír az utca közepén a telefonja darabkáit nézve. Térdrerogyott és addig ütötte a földet amíg meg nem látta vére piros színét, mostmár nem csak a lelke fájt a keze is, de ez a fájdalom jelenleg erősebb volt.

- Te mégis mi a büdös francot keresel itt. Hallotta maga mögött egy igen dühös hangot.
-Mostmár nem versz át!
-Tudom hogy te Sayashi Yukiko vagy!
-Hét kibaszott évre elmentél és most vissz jössz ide!Fel nem tudom fogni hogy mi a fasznak kellett ezt csinálnid! Dühös vagyok! Csalódott! Kiko miért hagytál el? Miért hagytál egyedül?! AZT MONTAD MINDIG ITT LESZEL VELEM... de te... leléptél.

A lány még mindig a földön ült de már a felháborodott fehér hajú alakra emelte könnyektől ázott szemét.

-Áruld el nekem ki vagy!
-NE SZÓRAKOZZ,NE KEZD EZT!
-Pontosan tudod hogy ki is vagyok, Kiko!
-NEM! Nekem foggallmam sincs! Tudod amég itt te kiabálsz velem hogy miért hagytalak el addig én próbálom megfejteni mégis ki a franc vagy te! Ha annyira szerettél engem, ha annyira szerettelek téged hogy ilyen igéreteket tettem, akkor mégis miért nem jöttél be eggyetlen egyszer sem be a korházba, pedig volt rá kibaszott hét éved!

-Korházba?! Mégis miről beszélsz?
-Nem emlékszek, hét évvel ezelőtt balesetett szemvedtem és komába kerültem hét évre, elveztettem az emlékeimet. Úgyhogy mond meg nekem hogy mégis ki a fene vagy? És miért fontos annyira ez az igéret amit állítólag neked tettem?!

A másik fél nem válaszolt elsőre a kérdésekre. Inkább próbálta megemészteni a hallottakat.
-Sano Manjiro vagyok... és mi régen ismertük egymást, de mostmár nem tudom hogy felfogsz-e valaha ismerni engem...Azt akarom hogy ismerj meg megint, a múltunk és tartsd be azt amit igértél,maradj velem örökre!