Emlékek nélkül-Mikey x oc

4

Egy újabb reggel,egy újabb nap.Vagy egy új nap egy új kezdet? Az én esetemben melyik igaz? Új nap nuku emlékek?Elkeserítőek ezek a viccek.

Már nem kell kerekesszékben lennem,már a saját két lábamon járhatok.Haldás, nemde? Pár nap és Yukiko "kirepül" a kórházból. Elhadja azt remélhetőleg örökre.Visszamegy Tokyo ba és kezd egy új életet. Jó lessz ez így? Nemtudni. Lehetetlen megmondani mit hoz a jövő.

Annyi minden történt az ittléte során. Rengeteg újj emerel ismerkedett meg. Az első tapasztalata a környezetéről igazán pozitívra sikerült.

Az első napokban amikor még csak felfedezte a kórházat.Az újjdonságokat. Amit még nem ismer. Amikor bemutatták neki Hatorit. Amikor félve válaszólt az izgága fiú kérdéseire. Pár nap és vége fog szakadni ennek az ideillinek nem igazán mondtható körülménynek. Inkább nyugodtnak mondanám,már már unalmasnak. A legszebb emléke amire mindig mosolyogva gondol vissza.

Ebéd utánn mint már szokásukhoz híven mindig találkoztak a földszínten hogy eslüssék az időt. Ezen a napont is Yukiko levonszólta a tolószékével együtt saját magát,ami igazán nehéz feladat volt a számára. És várta mikor bukkann fel a mindig vidám Hatori. Csak nézelődött ki az ablakokon, amikre eső cseppek tapadtak. Kint eléggé nagy tócsák keletkeztek az eső miatt ami nem igazán szeretett volna abba maradni. A merengését egy nagyon nagy lökés szakította meg. Hatori volt az, meglökte a tolószéket.
-Mégis mit művelet?!-Kérdeztem egy kis félelemmel a hangomban de több volt a meglepetség mint a félelem.-
-Hát nem eggyértelmű?-Kérdezett ő is vissza miközben száguldottunk a folyosókon.-
-Nem mégis minek kéne annyira eggyértel...-de a mondatom félbe szakadt amint megláttam hogy előttünk van az épületből kivezető tolóajtó.
Reflexből kinyújtottam mind a kettő karomat,hogy ki tudjam lökni az ajtót,hogy ne kenődjünk rá.Közben csak remélni tudtam hogy nem fog fájni szegény karjaimnak ez az igazán megfontolt ötletem. Vészesen közeledtünk az ajtóhoz ami nagy sebességgel csapódott ki. Már nyitottam volna a számát,hogy álljunk már meg, amikor megéreztem hogy lassulunk fellélegeztem,de egy nem várt fordulatnak köszönhetően. Mégpedig annak hogy a csúszós kövön megcsúszott Hatori és az én szerencsémre székestől magával rántott egy jó magy adag pocsolyába. Na igen akkor nem volt valami jó élmény,de utólag nagyon jól szórakoztam.

-Nem akarok elmenni.Sírta keservesen Hatorit ölelve. Kétségbeesetten kapaszkodik belé. Elveszíti a nemrég megismert embereket akiket a családjának tekint. Minden széthullik körülötte. Ha elmegy a széttört darabokat újjra összeilleszti...más személyekkel...nevekkel...emlékekkel. Nem akarta a mostanit elveszíteni. Tudja jó hogy nem örök,hogy változni fog,hogy veszít el személyeket,és megismer másokat. De nem hitte volna hogy ilyen hamar fog ez bekövetkezni. Rossz dolog lenne? Hogy valami újj felváltja a megszokottat? Ismeretlen érzé,gondolatok. Tudja jól hogy látni fogják még egymást,de mindig ott van az a pici hondolat,mi van ha nem?Ha ez lessz az utolsó találkozásuk?
-Menned kéne,már itt vár rád a taxi egy pár perce.-Hatori hangjából is kihallatszódtak az érzelmek,legfőképpen a fájdalom. Tudta jól hogy az lessz a legjobb ha elmegy. Hogy éljen. Hogy megismerje magát. Itt ez nem lehetséges,ha folyton ugyan abban a környezetben van,szüksége van valami újjra.
Lassan az öleléük egyre csak gyengült. Eljött az elengedés ideje,míg végül a látjuk leestek egymás hátáról,mintha csak a szél fújta volna le őket. Néztek még pár másodpercig egymás könnytől izzó szemeibe.
-Ideje mennem.-Törölte meg a pulcsija újjával a szemét.
-Néha gondolj rám.-Fordította el a fejét Yukiko irányátból. Talán nem akarja hogy így lássa...talán...nagyon talán...nem akarja elengedni.

Lassan a sárga kocsi felé kezdett sétálni. Kinyitotta az ajtót és beszállt,és gyorsan elhadarta hova vigye el a taxi. Ő a sötétített ablakon nézett ki Hatorira. Fájt neki a búcsú. Mint mindenkinek. Lassan elindult az autó,elhaladtak a korház előtt. Fájdalmas búcsú volt,az emberektől, a növényektől,a bútoroktól,azoktól akik vigyáztak rá. Attól a helytől amit furcsa mód otthonnak nevezett.

A belvárosában nyüzsögtek az emberek,kik vidám hangulattal mosolyogva,kik pedig lehangoltabban igyekeztek elvégezni a teenőiket. De voltak akik a barátai társaságát élvezték. Rengeteg olyan dolgot látott amit nem ismert, és sokszor a kedvesnek bizonyúlt sofőrt kérdezgette, aki természetessen felvilágosította mindenről. A helyi kultúráról,ételekről,
szokásokról, ünnepekről,hagyományokról,még emberekről is. Elgondolkodott ha ő is egy ilyen nagy városba fog költözni akkor az ő életének is részese lessznek,ezek a másnak mindennapi cselekedetek,látványosságok,ételek. Még észre vett pár túristát is akikről biztosra vélte hogy nem itteniek,természetes világos halyszínükről. Mostmár ő maga kételkedett a származását mivel természetes aranyszőke halya volt,de az arca és termete sokkal jobban hasonlított az itteni helyi emberekéhez. Kiérve a városból csak a puszta vette őket körül,de természetessen néhány gyorsvonatnak a sínei és a kiépített josszú út amin ők is mentek elmaradhatatlan volt.

Átírva (;'༎ຶٹ༎ຶ')