Halálos érintés (2012 Watty-Awards győztes, magyar fordí­tás)

1. fejezet

Egészen fent, a toronyban lévő hálószobájában sem tudott mit tenni Gwen, hogy ne hallja a fiatal cselédlány fájdalmas sikoltásait.

Az sem segített, hogy visszavonult a szobájába. A vastag, szürke, csiszolatlan kőlapok százai, az azoket összetartó, tökéletesen sima malter, a szoba bejáratát eltorlaszoló, nehéz vaszsanérokkal felfüggesztett, tömör tölgyfaajtó - egyik sem volt képes megakadályozni, hogy a lány megkínzott sikolyai Gwen fülébe jussanak. Hirtelen mindenütt ott voltak, és úgy tűnt ez az egyetlen dolog, amit hallani lehet.

Gwen csendben ült az ágyán, kezei az ölében összekulcsolva, ruhája a lábán kisimítva. Arckifejezése nyugodtságot, szelídséget árasztott, meghazudtolva a bűntudat keltette rémület érzését, ami olyan volt, mintha egy marék, hideg kavics lett volna a gyomrában.

A kínokkal teli sikoltások egy időre abbamaradtak, mielőtt újrakezdődtek volna majdnem kétszer olyan hangosan. Ennek hatására Gwen vállizmai még inkább megfeszültek. Tulajdonképpen olyan érzés volt, mintha az egész gerincoszlopát kivették volna, és csikorgó hegedűhúrokra cserélték volna. Keserű, aggodalmas sóhajtás közepette elsöpört egy hosszú, egyenes, kávébarna hajfürtöt az arcából.

Nem állt szándékában megérinteni annak a szegény lánynak a karját. Véletlen volt.

Egy kastélyban dolgozó cselédlány egyáltalán miért viselt ujjatlan blúzt? Mi tagadás, elég meleg volt ahhoz, hogy mellőzzék a melegebb öltözetet, - Gwen maga is ujjatlan ruhát viselt aznap - de a hosszú ujjú előírt viselet volt, ami mindenkire vonatkozott, aki a kastélyban dolgozott! Honnan tudhatta volna Gwen, hogy ujjatlanban lesz?

Ráadásul annyi hely közül éppen a könyvtárban történt! Így azon felül, hogy magyarázatot kell adnia a szegény cselédlány karjáról, azt is meg kell majd magyaráznia, hogy mit keresett ott.

Nem az ő hibája volt!

Nem, még akkor sem Gwen hibája volt, ha az a szerencsétlen cselédlány az egyik új lány volt. Voltak szabályok. Ha valaki nem követi a szabályokat, és megsérül, akkor az a saját hibája, nem? A cselédlánynak olyan szabályokat kellett követnie, amiket nem értett, de Gwen egy hercegnő volt! Az emberek azt gondolták, hogy a szabályok rájuk nem vonatkoznak?

- Gwenwyn! - kiáltotta egy hang valahol, a nehéz tölgyfaajtajának túloldaláról.

Nagyszerű. Már itt is van.

Egy pillanattal később haragos csizmák trappolását hallotta, ahogy a toronyban lévő hálószobájához vezető kőlépcsőt mászták meg. A gyomra még inkább összeszorult.

- Nem kérek bocsánatot. Nem fogok! - mondta lágyan, a szavaiban félelem érződött, még saját füleinek is úgy tűnt. - Nem az én hibám volt! Ha a kötelességét teljesítve hosszú ujjú ruhát viselt volna . . .

Gwen mély lélegzetet vett, felemelte a fejét, tekintetét az ajtóra szegezte, és felkészült. Mindig szükséges volt, hogy egy bizonyos magatartást színleljen, - korábban már megtanulta, hogy sohasem jó ötlet rögtön bocsánatot kérni.

Azon tűnődött, ezalkalommal hogy szólítsa.

Választási lehetőségként ott volt az 'apám', mély iróniával és megvetéssel - ez mindig idegesítette. Habár az utolsó incidense óta eltelt hat hét, és a változtatásokkal együttvéve, amiket az apja a kastély körül véghezvitt, enyhén szólva félt. Az igazat megvallva, fogalma sem volt, hogy ezúttal mennyire lesz mérges.

Talán a legjobb az volt, ha ebben a bizonyos helyzetben nem használta az 'apám' megszólítást.

A 'fenség' működhetett. Ez is eléggé idegesítette . . . de csak nagyon ritkán ütötte meg ezért a megszólításért, még akkor is, ha ironikusan mondta.