Halálos érintés (2012 Watty-Awards győztes, magyar fordí­tás)

3. fejezet

Gwen megbizonyosodott róla, hogy karja alaposan takarva legyen az aznap esti vacsoránál.

Rhosynnal való hosszas beszélgetése után lovaglóruháját egy nehéz csipkebetétes ruhára váltotta. A ruha hosszú ujja egy hurokban végződött, ahova a középső ujjat lehet bedugni. Az ujja nagyon, nagyon hosszú volt - a karja gyakorlatilag eltűnt benne.

Bár ruhájához nem illett, de felvette vékony, szürke kesztyűjét is, mert nem akart kockáztatni.

Gwen összeszólalkozásuk óta nem látta az apját, és nem tudhatta vacsora közben milyen kis dolog boríthatja ki. Jobb félni, mint megijedni.

Nyugodtabbnak érezte magát. Vagy egyszerűen csak annyira kisírta magát, hogy teljesen elfogytak a könnyei. Ott volt az eset a cselédlánnyal, azután az incidens az apjával, majd Rhosyn. Jó sokat sírt mostanában, az biztos. Mindezek mellett valószínűleg teljesen kiszáradt.

És farkaséhes volt! Furcsa dolog volt az ő mérgező átoka. Azokon a napokon, amikor alig találkozott az apjával, gyakran nem is nagyon volt étvágya, hajlamos volt rá, hogy étkezésket hagyjon ki. Azonban érzékeny és ideges napjain vacsoraidő alatt egy fél disznót is meg tudott volna enni, gesztenyével töltve, és minden egyébbel! Még akkor is, ha azzal a szörnyű gyógynövénnyel szórják meg, amivel az apja etette.

Egy másik furcsa dolgot is észrevett a gyógynövénnyel kapcsolatban. Az íze olyan volt, mint a kréta és az avas vaj keveréke, de a nagyon rossz napokon szinte nem is érezte az ízét, vagy egyszerűen nem érdekelte. A különösen szörnyű napokon azon kapta magát, hogy egyenesen sóvárog utána.

Mint ahogy most is.

Gwen eltűnődött, miközben a kesztyűjét igazgatta. Azt kívánta, bárcsak többet megtudhatna arról a fura, kékes gyógynövényrõl. Mi történt veled, mikor megetted? Vissza lehet fordítani a hatását? Egyáltalán mi ennek a neve? Az sem volt egyszerű, hogy titokban kutakodjon, hát még valami olyan után, aminek a nevét sem tudta. Szinte lehetetlen!

A tükörben gyors pillantást vetett magára. Oldalról meggyőződött róla, hogy a fűzőszalag rendben van-e, mély lélegzetet vett, és nekivágott az ebédlőhöz vezető hosszú útnak.

Miután leért a lépcsőn a negyedik emeletről, és belépett a kastély előcsarnokába, felfigyelt valamire. A többnyire ismeretlen szolgáló óvakodva nézett rá, ahogy elhaladt mellettük.

Szokásához híven igyekezett minden egyes szolgára rámosolyogni vagy bólintani egyet, azonban azt vette észre, hogy legtöbbjük kerüli a szemkontaktust. Akik mégis a szemébe néztek, azok is gyorsan elkapták a tekintetüket. Óvakodva és félelemmel néztek rá.

Féltek, és ő nem értette, miért.

Minden egyes összetalálkozással egyre kényelmetlenebbül érezte magát, hamarosan úgy érezte, hogy vidám mosolya, nem több, mint az arcára erőltetett maszk. Az utolsó két folyóson szinte már repült, kétségbeesetten véget akart vetni a megpróbáltatásoknak, semmi mást nem kívánt, mint megszabadulni a számtalan leplezett bámulástól, a hallótávolságon belüli suttogó morajlásoktól.

Az ebédlőben újabb kellemetlen meglepetés várta. A karba tett kézzel a kandalló melletti hátsó falnak támaszkodva Anifail, a királyi hadsereg parancsnoka állt a legnagyobb nyugalomban.

Gwenre pillantott, ahogy belépett, hullámos szőke haja félig elfedte az arcát. Nem egyenesedett fel, és nem is hajolt meg előtte. Sohasem tette, még az apjának sem. Amikor csak ránézett menyét vagy tyúkól jutt eszébe.

- Anifail parancsnok! Ahogy látom visszatért a városiak fenyegetésével töltött fárasztó nap után. Számíthatok rá, hogy csatlakozik ma este apámhoz és hozzám? - kérdezte egykedvűen, fennhéjázó, uralkodói higgadtsággal. A kastély személyzetével szemben nagyon ritkán használta ezt a bizonyos hangnemet, de Anifailhoz máshogy sem szólt.