Mi világunk

9

Majdnem négy órát utaztunk a célunk felé. Nem volt meglepetés, hogy hova megyünk. A GPS elég jól kiírta a helyet. Az úticélunk Milánó volt. Alig vártam, hogy odaérjünk. Nagyon szerettem volna már látni azt a várost. Miközben Max vezetett megengedte, hogy én szervezzem meg a napunkat. Szerintem két órám csak azzal ment el, hogy elmondtam neki, hogy ezt is szeretném látni, de ez is nagyon jól hangzik. Egy teljes nap a divat világ városában. Annyira vártam már ezt a pillanatot és nem sok választott el tőle.

Verstappennel remekül kijöttünk az út során. Azt várná az ember, hogy úgy fog száguldozni, mint a pályán. Három féle verziója van az úri embernek. Az elsőn senki sem fog meglepődni, az igazi autóversenyző. A második verziója, hogy azért rátapos a gázpedálra, de a limitet nem lépi át, de már majdnem ott van. És végül a harmadik... Mikor gyerek ül az autóban inkább nyugdíjas módban vezet. Ami a normális vezetésnek felel meg a normális embereknél. A mi esetünkben a második verzió lépet érvénybe. Néha rászóltam, hogy elég lesz most már. Ilyenkor visszább vet, de aztán pár perc múlva megint rákapcsolt. Nem lehet leállítani. Úgy viselkedik, mint egy nagy gyerek vagy mint egy autóversenyző. Ami még igaz is.

Egy mélygarázsban álltunk meg. Kivettem a kocsiból a kabátomat és gyorsan fel is vettem. Eléggé hűvősnek tűnt az idő a kocsiból nézve. Még jó, hogy melegen öltöztem fel. Barátomnak meg igazából mindegy, mert ő kb. sosem fázik. Az az északi vére.

Mivel nem messze parkoltunk a Galleria Vittorio Emanuele II-től ezért ez volt az első megállónk. Ez az a hely, ahol mindenki akar egy képet. Itt található az összes luxusmárka, drága éttermek vagy szállodák. Maga a drágaság és a pompa.

Ámulva néztem körbe és úgy éreztem magam, mintha egy filmben lennék. Azt gondolná az ember, hogy olyan nehéz kijutni ide vagy olyan drága, hogy a félvagyonát itt hagyja az ember. Pár tízezer forintért el lehet jutni és olyan élményt kap az illettő, hogy azt sosem fogja elfelejteni. Olyan szinten fogott el az izgatottság, hogy ugráltam kb. Max mellett. Sokat álmodoztam, hogy elfogok jönni ide és most itt vagyok. Készítettünk egy jó pár képet és utána mentünk is reggelizni, ami felért egy ebéddel inkább. Jó szokásomhoz híven nem akartam beülni egy luxus étterembe, de nem én vagyok a férfi ebben a kapcsolatban. Verstappen megfogta a kezemet és húzott maga után. Az egyik reggeliző/étterembe bevezetett és kért nekünk egy asztalt. Mivel még nem volt dél, így a reggeli menüt kaptuk meg. Azt hittem, hogy rosszul látok. Az árak olyan magasak voltak, hogy a fél vesémet el kellett volna adnom.

- Mit fogsz kérni? – tette le a menüt maga elé.

- Egy kávét és omlettet. És te? – tettem le az étlapot.

- Narancslét és omlettet. Csak, hogy kövesselek téged. – mosolygot rám.

A pincér felvette a rendelést és utána nyugodtan tudtunk beszélgetni tovább. Az autóban a tervezésen kívül nem beszéltünk másról. A komolyabb témákat jobb nem az autóban megbeszélni.

- Mikor jöttél be tegnap a hálóba? – kérdeztem meg tőle.

- Nem sokra rá miután bementél. Szerintem nem volt fél óra, de mikor bementem akkor már aludtál.

- Ha már itt tartunk. Mi volt a döntőérv? – kérdő szempárral néztem rá.

A pincér kihozta az italokat és mi illedelmesen megköszöntük neki. Ez alatt a pár másodperc alatt Maxnak volt ideje kitalálni a megfelelő választ.

- Belegondoltam abba, hogy elmész. Ami rettentően rosszul esett volna. Mind a ketten csináltunk hülyeséget. Még mielőtt mondasz valamit. Igen én nagyobb hibát vétettem. – tette fel a kezét védekezőleg. – Viszont szeretlek és nem akarnálak elveszíteni. Ha te megtudsz bocsájtani, akkor én is megtudom ezt tenni.