Mi világunk

25

Ez a pár nap nagyon gyorsan eltelt. A díjátadó utáni nap már mentünk is haza. Nagyon izgatott voltam, hogy végre újra otthon lehetek még ha csak rövid időre. Rettenetesen hiányzott már Monte Carlo. Eddig is nagyon szerettem ezt a helyett, de most, hogy ennyi időt voltam távol tőle rákellett jönnöm, hogy ez már a második otthonom. Ugyan annyira hiányzott, mint Magyarország. Sosem gondoltam volna, hogy egy hely ilyen érzéseket fog belőlem kiváltani, de ez még is megtörtént. Szerintem ennek főleg Max az oka, hogyha ő nem lenne akkor nem vágyni ennyire oda vissza. Akkor is jó volt a városban lenni, mikor Alexnél voltam, de így még jobb érzés ott élni.

Nem csináltunk túl sok mindent még otthon voltunk. Talán egyszer voltunk kint egy kis időt, akkor is ételt vettünk a hűtűbe. Verstappen ugyan annyira használta a hűtőt, mint én mikor egyedül voltam. Minden percet kihasználtunk, amit együtt tölthettünk. Megnéztünk egy – két filmet, beszélgettünk és a többi. Nem igen szakadtunk el egymástól. Valahogy most arra volt igényünk, hogy kihasználjuk a lehetőségeket. Ennek köszönhetően alig aludtunk. Jó ha meg volt a napi négy óra alvás, de az a vicc, hogy nem érzem magam fáradtnak.

Max nem adott arra választ, hogy csatlakozni fog e hozzám, viszont én beszéltem Danival, aki örömmel mondta, hogy eljön velem vidékre. Ennek örültem, mert ha nemet mondott volna, akkor nem is találkoztunk volna. Azt viszont sajnáltam volna. Az is igaz, hogy nem sokára együtt fogunk nyaralni, de ha már otthon vagyok akkor legyünk már együtt egy kis időt, de akkor is szeretnék vele is sok időt eltölteni, persze mikor időnk engedi.

Barátom aranyos volt, mert ki vitt a reptérre. Mikor már meg volt a repülőjegyem még akkor is próbált erősködni, hogy vigyem a magángépet, de nem akartam. Nem akartam pazarolni egy ekkora útra. Másfél – két óra az út. Simán kilehet bírni egy turista osztályon. Meg amúgy is szeretem. Van benne izgalom. Szeretem azt a felfordulást, amit a reptér ad. Mindig izgulok, hogy mi fog történni.

Most nem éreztem azt a hiányt Verstappen felé. Öt napról van szó, ami nagyon gyorsan elfog telni. Meg amúgy is egy időzónában vagyunk. Így bármikor tudunk beszélni telefonon. Nem tudom, hogy mi a terve a következő napokra, de nem féltem, hogy nem talál ki valamit magának.

A reptéren elég sok ember várt rám. Ott voltam apám és anyám. Mellettük még ott várakozott Dani és Lora. Abban maradtunk, hogy egyenesen a nagyihoz megyünk le, mert nincs értelme haza menni és onnan pedig két órát utazni még. Egyszerűbb volt így megoldani.

- Milyen jól nézel ki! – mondta anyám, miközben elindultunk a kocsi felé.

Csodálatosan néztem ki... Farmernadrág, egy sima fehér bő ing, az új fekete kabátom és egy fekete bakancs. Nem vittem túlzásba a ruházatomat, de ha ő mondja, akkor hiszek neki. Mostanában amúgy is csak azt tudta mondani, hogy milyen kihívó ruhákban tudok parádézni.

- Milyen volt az út? – kérdezte Lora, miközben már kapcsoltuk be a biztonsági övünket.

- Rövid. – mosolyogtam magam elé. – Az utóbbi időben voltak hosszú repülőútjaim.

- A világjáró! – bökött meg Dani.

- Azért ti sem panaszkodhattok. – néztem a két jó madárra.

- Nem rég még ti is Monacoban töltötték az időt.

Láttam, hogy apám megakart szólalni, de belé folytottam a szót.

- És ti sem szólaljatok meg! Nemsokára indul a ti gépetek is Vanuatura és még Dubajban is lesztek egy kis időt.

- Honnan tudtad, hogy mit akarok mondani. – nézett a visszapillantó tükörbe apám.