Villian Deku x Reader rövid történet
{Név} egy robbanást követően találkozik régi iskolatársával, aki már nem az a kedves fiú többé, akinek nagy álmai voltak.
A fiú hirtelen felbukkanását követően {Név} nem tudja mit tegyen.
Izuku Midoriyának nem vo...
Nyugalom és béke honolt Tokyo utcáin. Azt hittem nem is lehetne ennél békésebb. Nem volt semmi, ami mindezt megzavarta volna. Egészen a robbanásig a város központjában. Azt hittem ennél rosszabb nem is lehetne. Nem voltam olyan közel a robbanáshoz, hogy súlyosan megsebesüljek, de elégé közel ahhoz, hogy pár métert arrébb repüljek. Mikor magamhoz tértem, már a kórházban voltam. Nem tudtam felfogni mi is történhetett, hisz pár órával ez előtt a barátaimmal voltam, most meg egy fehér ágyon fekszem, körülöttem orvosok és betegek voltak.
Mikor felültem a fejem hasogatott. Az egyik nővérke odajött hozzám, és csak annyit mondott, hogy nem szenvedtem semmi agykárosodást látszólagosan, de ha mégis éreznék valamilyen változást, azonnal szóljak. Szerencsém volt, hogy csak pár karcolással is, de megúsztam. Mindkét karomon kötések voltak. A nyakamon is volt. Azt mondta, hogy ellenőrzés után haza is mehetek.
Miután mindennel megvoltunk, és látszólag rendben voltam, fogtam egy taxit, majd haza indultam.
Mikor beléptem a lakásba, nem várt vendég fogadott a nappalim kanapéján.
Nyugodt, zöld villámló tekintetét rám szegezte. Kesztyűs kezében kés lógott le. Fehér ingben és fekete mellényben duzzadt izmos mellkasa. Fekete nadrág és cipő volt rajta. Zöld haja halványan látszott a holdfényben. Mégis...
- Hát hazaértél. – mondta kedvesen, ami szinte ijesztőnek hatott.
- Te mégis mit... - néztem régi barátomra, Izuku Midoriyára. Semmi ismerőset nem láttam a szemeiben. Csak is a színtiszta ürességet. Erősen rászorítottam a táskámba, hogy legyen valami kapaszkodóm.
- Látni akartalak. Olyan régen volt már, hogy beszéltem veled. Hah, olyan nosztalgikus. El sem hiszed mennyire. – kelt fel a kanapéról. Szemét végig le nem vette rólam. Tetőtől talpig végig mért. Tekintete kicsit tovább időzött a kötéseimen a karjaimon és a nyakamon. A szemében mintha csillapíthatatlan düht láttam volna. – Pedig mondtam nekik, hogy ne vigyék túlzásba.
- A robbantás...
- Az én művem volt, igen. Nem volt szép? – kérdezte, akár egy izgatott kisgyerek, aki dicséretet várt a munkájáért. Én csak remegtem a félelemtől. Az őrült mosoly eltűnt az arcáról, helyét csalódottság vette át. – Ezek szerint nem tetszett.
- Miért csináltad?
- Kell lennie oknak, hogy mit miért teszünk? – kérdezte nevetve. Nem tudtam felelni neki. – Látod? Még te sem tudod!
- De azt tudom, hogy sokak meghaltak abban a robbanásban. Alig úszták meg úgy, mint én! Őrültség volt ilyet tenned!
- Őrültség? Ebben a világban minden az! Minden őrültség, ahogy a hőn szeretett hősök is.
- Egykor te is azzá akartál válni, nem?
- Ne hozd fel azt a gyenge embert, aki csak sírt, miután bántották! Már nem vagyok az a régi Izuku Midoriya, akit ismertél! Elegem volt abból, hogy a jó fiút játsszam! – összerezzentem a kijelentésén. Igaza volt. Azaz ember, aki előttem áll már nem az a kedves, őszinte, megértő férfi, akit ismertem, hanem a rideg, gonosz, félelmetes Zöld Démon. Mire észbe kaptam, már egy lépés választott el minket egymástól. A falnak mentem, mire ő két karját a falnak támasztotta. Csapdába csalt. – Az én szememben a hősök nem mások, mint képmutató lények, valami megmagyarázhatatlan erővel. Akinek mindez megadatott, már azt hitték övék a világ. A gyengéket átverik azzal, hogy megvédik, de nem így van. Igazából csak, kihasználják a gyengeségüket. A tehetetlenségüket. Az erejükkel hencegnek. – kuncogott, majd az egyik kezét a karomra tette. A táskám kiesett a kezemből. Végig simított a karomon, le a csuklómig. Megemelte, majd megcsókolta a kezemet. – Biztos féltél. De ne aggódj. – nézett rám. Szemeiben valami vadságot láttam, ami valami ijesztővel keveredve felcsillant. – Megvédelek tőlük. A hősök hamarosan a múlté lesznek.
- Mit tervezel? – kérdeztem, mire kezét a számra tette.
- Cssss. Az meglepetés. Miért nem élvezzük ki ezt a kis időt, ami megadatott nekünk? – közelebb hajolt, majd apróbb csókokat hintett a nyakamra, amibe beleborzongtam. Egy-egy helyen meg-megszívta a bőröm. Megjelölt? El akartam magamtól rántani, de olyan erősen fogott, hogy nem bírtam mozdulni se. Ha így folytatja... Egyik lábát a lábaim közé dugta, így szinte ültem a combján. Keze felfedezte a testem minden egyes porcikáját. A szájával a nyakam körül játszott. Próbáltam visszafogni a hangomat, hogy ne higgye azt, hogy élvezem, amit csinál, mert nem így van. A testem természetétől fogva ilyen, de én ezt nem akarom, de nem tudok uralkodni a testem felett.
Lábát lassan elkezdte mozgatni, mire ki engedtem a hangom, amire kuncogás volt a válasza. – Olyan édes vagy, mikor próbálod visszafogni magad. – súgta a fülembe. Egyre gyorsabban mozgatta a lábát, mire én egyre többet nyögtem, és többet akartam. Többet akartam? Nem, az nem lehet! Kiszabadítottam a kezemet. A szoknyám zsebéből előrántottam a paprikasprémet, amit az ilyen helyzetekre tartok mindig magamnál, és az arcába fújtam. Ordítva hátrál el, szitkozódva. Én már szabadom tudtam mozogni és kirohantam a lakásból. Nem volt nálam se a telefonom, sem pénz. Azt se tudtam merre rohanjak, csak el. Szememből könnyek hullottak.
Egy régi kis játszótérig futottam. Kifulladva roskadtam le az egyik hintára. Hideg szél fújt. A holdat sötét felhők takarták el. Ugyan ez igaz Izukunak a szívére is. Sötét felhők lepik el, ami mögül nem látszik az a tiszta fény, ami mindig a mosolya mögött rejtőzött. Mélyet sóhajtottam. - El kell mennem a rendőrségre.
- Nem mész te sehova! – a hátam mögé néztem. Izuku lihegve állt mögöttem, miközben könnyes, vörös szemei szikrákat szórtak. Kipattantam a hintából, mire visszarántott, de nem a hintára estem vissza, hanem a homokba. – Hát nem érted, hogy mindezt érted teszem? – fogott le. Kezemet a fejem fölé fogta, miközben a derekam fölött guggolt.
- Meg akarsz erőszakolni?
- Nem. Nem akarlak bántani. Eszemben sincs. – nevetett, majd ajkát körbenyalta. – Sokkal inkább örömet akarok okozni neked. A világ legboldogabb nőévé teszlek egyetlen éjszaka alatt! – száját az enyémre tapasztotta. Sikoltani akartam, de mindezt erőszakos csókjával megelőzte. Nem akarom. Nem bírtam. Újra sírni kezdtem, majd egyre csak azt éreztem, hogy el-elhomályosodik a látásom. – Nem kell félned én hercegnőm.A herceged majd megvéd. – majd sötétségbe borult minden.
Folytatás követkzik...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
