A fiú, akit ismertem... Befejezett

A fiú, akit nem tudtam megvédeni...

Mire magamhoz tértem, egy ágyon feküdtem. Egy sima, egyszerű, kórházi ágyon. A tokiói torony tetején? Mit keresek Minatoban? Felültem. Ekkor realizálódott bennem, hogy nem a hálóingemben, vagy az aznapi ruhámban vagyok, hanem egy teljesen másikban.

Sötétzöld, testhezálló, ujjatlan ruhában voltam, ami a combom közepéig ért, onnantól a térdemig fodrozódott volt. Ugyanilyen színű topánka volt az ágy mellett. Mikor felálltam, egy könnyű anyagot érzetem meg a vállamra hullani. Egy fátyol volt a hajamba tűzve.

Miután feldolgoztam a sokkot, elindultam egy random irányba, bár ezen a kis tornyon nem hiszem, hogy olyan sokat kellene mennem. Amint fordultam egyet az üveges folyosón, szembe találtam magam Izuku Midoriyaval. A Zöld Démonnal.

Smaragd szemével az éjszakai várost kémlelte. A tekintetében nem véltem felfedezni semmi emberit. Mintha teljesen elveszett lett volna. Mint egy démon.

Mikor meghallotta a lépteim hangját, lassan felém fordult, miközben mosolyra húzta ajkait. Ugyanaz az öltözék volt rajta, mint tegnap, csak ezúttal egy fekete kabát is volt rajta, ami a térdéig ért.

- Mindig is szerettem az ártatlan lelkedet, de ebben a ruhában tűnsz inkább egy szexi, erős, önbizalommal rendelkező nőnek, ami miatt még inkább beléd szeretek. – nagyot dobbant a szívem. Soha senki nem mondott nekem ilyen szavakat. Ugyanakkor a hideg is kirázott tőle, hisz azokkal a rideg szemekkel mondta. Felém tartotta a kezét, mintha ezzel megszüntethetné a köztünk lévő távolságot. – Gyere velem, és megmutatom a világ egyik csodáját. – vigyorodott el mégjobban. Hátrálni kezdtem, majd hátat fordítottam neki, és a lift felé szaladtam. A hátam mögött hallottam, ahogy nevet.

Egy pillanatra megörültem, mikor elértem a liftet, de az örömöm azonnal tovaszállt, mikor a liftből két alak kilépett.

Az egyiknek fekete haja volt, kék szemekkel. Sötét kabátot viselt, így csak az arcát láthattam, és a félig leégett, lilabőrt.

A másiknak kék haja volt, kezekkel beborítva. Ő nem viselt kabátot.

Izukut hallottam meg, közvetlen mögöttem.

- Minden készen áll? – kérdezte. A kékhajú válaszolt. A kéztől az arcán szinte alig hallottam valamit is.

- Nem értem, ez hogy segít nekünk. – a feketehajú fújtatott egyet. Izuku megadóan sóhajtott, majd válaszolt.

- Ez a legjobb módja annak, hogy mindenkit egy helyre tereljünk, majd ott szépen minden teremtményemet rájuk ereszteni. – kuncogott Izuku. Karomra markolt erősen kesztyűs kezével, és közel vont magához. – Valamint, ha minden a terveim szerint fog haladni, és a drágalátos csalink is szépen viselkedik, akkor meg tudod szerezni ősellenséged fejét. – hajolt közelebb a nyakamhoz. A fülem mellett hallottam minden egyes szavát. Csali? Én? Kit akar idecsalogatni? A feketehajú megszólalt.

- Idegesítő az édelgésed, azonnal kezdjünk neki! Két napig vártunk arra, hogy ez felébredjen –mutatott rám. – és észrevegyék az eltűnését! – Izuku erre nem reagált semmit, pedig simán szét tudná szedni őt ez a tag. Amióta csak ismertem, sosem volt jó verekedésben, és vékony volt. Valószínűleg megértette mire gondoltam, mert a következő, amit láttam, hogy hihetetlen gyorsasággal megragadta a feketehajú srác csuklóját, majd egyenesen a földre nyomta. Azért a másik sem hagyta magát, szabad kezében lángok keletkeztek és felém lendült. Izuku a kabátját közénk tartva ugrott velem hátra vagy öt métert. Egyikünk sem sérült meg.

Izukunak szikrázni kezdtek a szemei, majd zöld lángok és villámok keletkeztek körülötte. – Nem merj még egyszer így beszélni a mennyasszonyommal! Ez parancs! – mennyasszony?