A sötét szobámban ültem és a lehető legrosszabbul éreztem magam: üresnek.
Sokkal jobb volt ha vidám, szomorú vagy boldog voltam. Mert olyankor tudtam, hogy érzek valamit. De amikor esténként egyedül voltam és az egyetlen egy fényforrás a hold bevilágító sugarai voltak, akkor igazán üresnek éreztem magam. Az éjjeli csendet rettentően imádtam, csak a hold, a csillagok, a tücskök lágy és kellemes ciripelése és én. Egyedül voltam a történtekkel, a gondoltaimmal, az éjszakával mindennel. Éjjel tudtam csak azonosulni a világgal, megnyílni és kiengedni azt ami nyomta a lelkemet. Éjjel átláttam a titkaim legsötétebb bugyrain is, és tisztázni tudtam őket. Vagy legalább eltudtam fogadni. Éjjel éreztem azt, hogy igazán élek. Legalábbis a lelkem biztosan.
Nyári éjszakákon mikor az álmatlanság meglátogat, kiszoktam mászni az ablakomon és a virágos kertben letelepedek. Csak nézem a Holdat ahogyan ragyog a csillagokkal együtt. Nézem a Holdat néha körül vevő ködöt és azon gondolkozom, a Hold sem hátrál meg ha valami eltakarja egy pillanatra a ragyogását, akkor mi emberek miért lépünk vissza?
Mindig ugyan azok a dolgok foglalkoztattak engem, ami megjegyzem egy idő után roppant zavaró volt, még is kellemes. Kellemes volt ugyan arról mindig elmélázni. Elmélázni valami apró kis semmiségen, valami édes kis butaságon.
Amikor éjjelente kint ülök olykor már nem is gondolkozom el, csak nézem az eget mert megnyugtat. És nincs a megnyugvásnál gyönyörűbb dolog. Amikor egy pillanatra azt érzed, végre minden rendbe jött, végre minden teljes. Az embernek ebből elég egy pillanat, utána egész életükben ezért fognak sóvárogni. Ugyan ez van a szerelemmel és a boldogsággal. Kiszáradunk a szomorúságtól, az egyhangú tompaságtól és amikor ott van előttünk egy kis pohár víz, egyből oltani akarjuk szomjunkat, egyből nyugodtak szeretnénk lenni. Ezzel csak az a probléma, hogy egy átmeneti dolog nem fogja ápolttá tenni a lelkünket. Ugyan! De hogy fogja! Sőt csak még jobban elkábít minket.
Elkábít minket a szerelem, a szomorúság. Elkábítanak minket az érzéseink, saját magunk. Azt hiszem talán ilyeneket vagyunk mi valójában.. Pusztítóak és hirtelenek.
De mi van ha nem akarok pusztító lenni? Nem akarom lepusztítani önmagam, a társadalmat a világot. Nem akarok olyan lenni mint ők.
Én csak a csendes magányomban szeretnék maradni. Érezni ahogyan a hűs szellő lágyan végig simít az arcomon és hanyatt dőlni a nedv zöld fűben.
Mindent érezni, az egész világot.
