Hát Még Józan Vagyok?

Test és lélek

Az éjszakával együtt száll le az érzés. Zakatoló gondolatok és a múlt tonnányi nehézsége. Felkelek az ágyból és a fürdő felé veszem az irányt, reménykedve hogy minden akadály nélkül elérem az ajtót. Miután becsukódik mögöttem időm adatik megérezni a szorító érzést a mellkasomban.
Vajon mikor kezdődött el mindez? Mi volt az, ami ennyire a földre döntött?
Realizálom, hogy szembeállok a tükörrel, ami olyan nagy, hogy eltörpül a középen ácsorgó alak.
Nem, nem ismerem fel. Ugyan az én tükörképem, mégis egy ismeretlen arc számomra, hiába, ránézek és úgy érzem, ez nem én vagyok.
Táskás szemek, csont és bőr karok, kilátszó kulccsont, kócos, töredezett rövid haj, borús tekintet. Vádlón mered rám az idegen.
Mindketten tudjuk, hogy nem igen hasonlítunk, ennek legjobban ő szívja a levét. Nem tehet róla, hogy nem ér fel az elvárásaimnak.
Az előtt sem volt könnyű mielőtt először találkoztunk, viszont utána csak még rosszabb lett.
Lélek és test. Össze vagyunk zárva kezdetektől, nem létezik kulcs a zárhoz.
Közelebb lépek és megvizsgálom az apró vonásokat. Cserepes száj, heges bőr, sápadt arc és borús tekintet.
Elmerülök a kék íriszekben és próbálok keresni valamit, ami elveszhetett e tó vizében.
Egyre sötétebb lesz így kinyújtom karom, hogy megérintsem a sovány arcot, amely jéghideg sokkot ad tenyeremnek.
És amikor már majdnem elvesznék az áramlatban, végre rábukkanok: mozdulatlanul ott lebeg a fehér koi és hagyja, hogy a víz, a homok súrolja uszonyát s pikkelyeit.
Behunyom a szemem, s mély levegőt veszek.
"Még ott van, nem veszett el" nyugtázom magamban a szavakat, aztán újra kinyitom a szemem.
Összefut a tekintetünk és úgy hiszem pár percre lelassít az idő, hogy lecsillapíthassam ordító gondolataimat.
Végül erőt veszek magamon, és suttogva ejtem ki a szavakat:
"Csak tarts ki még egy kicsit"
Hátat fordítok és kimegyek a fürdőből.