A dolgoknak meg kellett volna változniuk, miután az elmúlt év nagy részében távol voltam otthonról. Az első egyetemi évem természetesen más volt mint az eddigiek, de nem olyan nagy, életet megváltoztató módon, ahogy reméltem. A tanév végén hazatérve nagyjából mindent ugyanúgy találtam. Lehet, hogy ez igazából nem is zavart.
Nővérként és csak körülbelül másfél év korkülönbséggel, Lindsay-vel egy szobában nőttem fel. Ez sem változott. Még most is hallottam lágy lélegzését a szoba túloldaláról, amikor az ágyamban feküdtem a plafont bámulva. Elfordítottam a fejem hogy ránézzek, de a takaró miatt nem tudtam többet kivenni egy meghatározatlan halomnál. Azt hiszem, életem egyik legnagyobb problémája az volt, hogy egy szobában aludtam vele. Borzasztóan hangzott ez a gondolat. Nem mintha Lindsay bármit is tett volna azért hogy kiérdemelje a problémának bélyegzést. Olyan jó testvér volt, amilyet csak kérhet magának az ember, és nem cseréltem volna el semmiért. Csak azt kívántam, hogy kijavíthatnám azt, ami elromlott bennem.
Nagyot sóhajtottam és tudtam ugyan, hogy jobb lenne ha fekve maradnék, mégis lelendítettem a lábam az ágyról és felálltam. Távollétem alatt meztelenül aludtam, de hazatérésem alkalmából megelégedtem azzal, hogy csak fehérneműre vetkőztem le. Melltartómban és bugyimban átmentem a szobán, hogy a húgom alvó alakja mellé álljak.
Csak a feje látszott kilógni a teste többi részét borító takaró alól. Most, hogy közelebb voltam, ki tudtam venni az arcvonásait... vagy legalábbis egy részét. Még imádnivalóbban nézett ki, mint amikor elmentem.
Nem tudom mikor kezdődött a bizarr és frusztráló rögeszmém, de valószínűleg azzal volt összefüggésben, hogy ugyanabban a szobában aludtunk. Lindsay édes volt napközben is, de amikor aludt a hatása valahogy még erősebb volt. A puszta nyugalma és elégedettsége elég volt ahhoz, hogy tehetetlenné tegyen.
– Tökéletes! – suttogtam.
Ez volt az egyetlen szó, amit eszembe jutott és elég közel állt ahhoz hogy leírja, hogyan néz ki számomra. Ugyanazt az arcot láttam, amelytől korábban megőrültem. Talán egy picit idősebb, de nem kevésbé tökéletes, mint régebben. Reméltem hogy a köztünk lévő távolság segít és ha több hónapig nem látom, rájövök hogy nem éreztem többet, mint a kishúgom iránti szeretetet. Sajnos az érzések most újra erősek lettek... és sokuk határozottan nem testvérhez illő volt.
Lenyúltam és megfogva Lindsay takarójának végét finoman lehúztam a válláról. Itt megálltam. Mindig sikerült eddig megállnom, hogy a nézésen kívül bármi mást csináljak és ennek így kellett maradnia. Neki nem kellett tudnia, hogy mennyire el vagyok romolva. Nem terhelhettem az én problémáimmal. Ez csak az én dolgom.
Néhány hosszú pillanatig ott álltam, még mindig a takaróval a kezemben. Lassan lejjebb húztam a testén, míg el nem értem a derekát.
