Egy oldalas történetek/HATÁROZATLAN IDEIG SZÜNETEL/

Májusi cseresznyevirágzás

Május van. Hullik a cseresznyevirág a fákról. Ahogy a sok ember kint csodálja őket úgy én is ezt teszem, hisz gyönyörűek. Most is itt állok azon fa előtt, ami előtt megismerkedtem vele. A már majdnem száz éves fa ahol még dédnagyapám kérte meg dédnagymamám, majd nagypapám-nagymamám, és végül apukám-anyukám kezét. Emlékszem bátyám Sato is itt kérte meg Rei kezét. Milyen szép emlékek. Tovább csodálom a meseszerű tájat. Felnézek, az égre ahol a sziromlevelek pajkosan kergetőznek a levegőben a gyönyörű kék ég alatt. Magam mellé tekintek és meglátok egy számomra oly kedves alakot. De vártam már őt. Minden nap pontban délkor, ahogy most is találkozunk itt dédnagyanyó fája előtt. Azért hívom így, mivel amikor még dédnagyanyó velünk volt sokszor hozott ide minket és mesélte a viccesebbnél-viccesebb, meghatóbbnál-meghatóbb történeteket, a fáról és az életéről egyben. Oly csodálattal hallgattam, hogy a végén nem csak a fa, de a meséi szerelmese is lettem, ahogy Akiráé is. Ő az, aki nagyon sokat segített nekem abban, hogy a fájdalmas dolgokat, amik történtek velem eltudjam, engedni. És végül egymásba szerettünk. Majd később a betegségemmel küzdöttünk. Közben a fekete kosztümben érkezett százhetven centiméter magas középhosszú, barna hajú fiú virágcsokorral a kezében közelebb ért hozzám. Igaz már egyáltalán nem fiú, kész férfi lett belőle. Pedig mindennap találkozunk. Megáll és elmosolyodik, kicsit mintha könnygyűlt volna szemébe. Szokása szerint minden héten egyszer hoz virágot. Emlékszem még az elején, amikor még csak ismerkedtünk. Minden héten egyszer mikor eljöttünk ide kaptam tőle egy csokor vörösrózsát gyöngyvirággal. Emlékszem mindig mikor átadta nekem kaptam egy puszit az arcomra. Olyan aranyos volt. És most is ezt hozta nekem. A kedvencem. Sokszor visszagondolok, amikor rosszkedvű voltam, főleg amikor kiderült a betegségem, mindig mellettem volt, hogy segítsen nekem. Visszagondolva nem is volt olyan rossz akkor sem csak, néha-néha amikor már nagyon fájt. Három hónappal ezelőtt még vidáman szaladtunk kézen fogva Nemuro partján. Aztán, egyik nap nagyon rosszul lettem. De nem akartam, hogy ez legyen belőle. Akkor is, amikor diagnosztizáltak ugyan ez a keserű mosoly volt az arcán, mint most. Annyira rossz így látni őt. Sötétbarna szemeiben csak úgy csillognak az emlékek rólunk.

- Sakura san, még mindig borzasztóan hiányzol. Mond csak, most hogy vagy?-válaszra nyitnám a szám, de ekkor az az elmúlt három hónap keserves fájdalma jut eszembe. A parti rosszullétem után már tudtam, hogy hamarosan minden gyökerestül megfog, változni. Másnap elmentünk az orvoshoz, aki négyes stádiumú tüdőrákkal diagnosztizált. Azt mondta még van öt évem, de kerüljem a tömeget és akkor minden rendben lesz. Persze tudtam jól, hogy ez nem ilyen egyszerű. Akira borzasztóan aggódott miattam, ami érthető is volt a részéről. Az első hetekben csak szédültem, nem nagyon kívántam semmit sem. Viszont a többi hónapban csak a fájdalom gyötört és a tudat, hogy Akira mind ezt végig nézi. A hajam szépen lassan elkezdett kihullani, míg teljesen kopasz nem lettem. Az egyetlen, ami képes volt terelni a gondolataim a fájdalomról és a tudatról, hogy nincs sok hátra azok, mindig Akira viccei voltak. Állandóan megnevettetett. Ha nevettem sokkal jobban érezte magát, ahogy én is. Majd a második hónapban romlottak a dolgok, levegőt alig kaptam és beszélni sem tudtam. Az orvos szerint mindez egy enyhe vírusos megfázás volt csupán. Bár így lett volna. De sajnos nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt tervezte volna bárki is. Egy hétig nem tudtam beszélni, de hála az orvos által felírt gyógyszernek ez hamar elmúlt. A második hétben már borzasztóan égett a tüdőm. A harmadik hétben bekerültem a korházba a fájdalmak miatt. Akira el sem mozdult mellőlem. Ha csak egy kicsit is nyöszörögtem már ott volt és kérdezte lágy aggódó mély hangján, hogy mit hozzon. Végül enyhültek pár nap alatt a tünetek és három nap múltán haza is engedtek. Majd április huszonegyedikén reggel kinyitottam szemeim, és láttam, hogy már ő is ébredezik. Lassan kinyitotta szemeit és lágyan tapadt ajkaimra, viszonoztam reggeli keltését, majd mikor elváltak szerelmünk pecsétjei egymástól, arcára tettem kezemet, és mélyen szemibe néztem. Éreztem, ahogyan belebújik a kezembe, és mélylevegőt vesz, hogy érezhesse illatomat. Később meg is fogja kezem, kinyitja szemét, és elmosolyodik. Nem hagyhatom szó nélkül ezt a jelenetet. Elmosolyodom én is és majdhogy nem nevetve szólalok meg.

- Annyira szerencsésnek érzem magam melletted. Remélem, örökre melletted lehetek majd. Kicsit...elfáradtam..Akira.- kicsit nehézkesen tudom venni a levegőt, szemhéjamra mintha ólomsúlyt helyeztek volna – Szeretlek. Te...is..ugye?-válaszát alig hallom, de tisztán kivehető.

- Mindennél jobban életem.-gyengéden megpuszilja, a homlokom én csak jobban elmosolyodom.

- Ak..kor..jó.-mondom halkan és lehunyom szemeim.

-💖-

Nem tudom mennyi idő telt el, de mikor felébredtem semmi bajom nem volt. A hajam ugyan akkora, mint mielőtt beteg lettem. El sem tudtam hinni, hogy ez tényleg megtörtént. Furcsa volt. A szobában voltam egyedül. Akira sehol. Biztosan dolgozni ment. Hogy mennyire örülni fog, ha ezt meglátja. Azonnal felpattantam, és benéztem a szekrénybe. Egy darabig nézelődtem, majd megláttam azt a ruhát, amit az első randinkon vettem fel. Combközépig érő fehér alapon virágmintás kecsesruhát vettem le a fogasról egy fehér kiskabáttal és egy nyersfehér vászoncipővel. Belenéztem a tükörbe és elégedetten néztem magamra hajamat előre igazítottam, de még így sem stimmelt valami. Gyorsan az ékszeres ládikámhoz siettem kivettem belőle az ezüst karika fülbevalóm és nyakláncom, amin a nevem szerepelt. Ezt a szettet még Akira vette nekem a születésnapomon. Ránéztem az a falon lévő órára és már láttam mindjárt dél, felkaptam a lakáskulcsot és kirohantam a lakásból. Egészen a fáig ahol most is állunk Akirával.

- Bárcsak itt lennél.-mondta, majd lehajolt és beletette a vázába a virágcsokrot. Majd egy a mellette lévő fényképhez nyúlt és megsimogatta. Könnyek gurultak végig az arcán, amit nem tudtam tovább nézni. Leguggoltam hozzá és letöröltem őket.

-Itt vagyok.-mosolyogtam rá, mire elkerekedett szemekkel bámult felém, bár nem láthatta, hogy ott vagyok és még csak nem is hallhatta. Hisz meghaltam. Furcsa egy gondolat. Azt hittem, csak visszaaludtam, de mégsem. Pedig csupán egy álomnak tűnt az a pár nap. Magamban nyugtáztam, hogy itt az idő. Felálltam, és vártam egy kicsit. Mosolyogva néztem a fiút, aki elrabolta szívem, és ahogy látom nem csak ő, hanem én is az övét. Még mindig csak meredten nézett maga elé, majd egy kis idő múltán letörölte könnycseppjeit arcáról. Ekkor két fuvallat jött az elsőnél kezeimet egymásra téve magam elé helyeztem, a második fuvallatkor mielőtt bármi is történhetett volna elköszöntem szerelmemtől.

- Viszlát-mosolyogtam majd ezüstösen csillogó pillangók képében hagytam el végleg az emberi világot. Akira döbbenten kapta fel a fejét a sok pillangó láttán. Az egyik pillangó képében közelebb mentem a fiú arcához és szárnyammal megsimogattam arcát, mintha csak az ujjammal tenném azt, majd a fejemet arcához fordítva kedves kis csókot imitálok neki hisz, már nem vagyok ember. Majd tovább repülve szemem sarkából látom, hogy elpirult arcára kap, és hátra fordul. Kinyújtja kezét, mintha elakarna kapni de nem tud, hisz már ott sem vagyok. Megyek, oda ahová mennem kell.

-💖-