Jakeru gróf novellák

𝕸𝖎𝖓𝖉𝖊𝖓 𝖗𝖔𝖘𝖘𝖟𝖇𝖆𝖓 𝖛𝖆𝖓 𝖛𝖆𝖑𝖆𝖒𝖎 𝖏ó

(Írói hozzászólás: 1. Ezt a novellát egy teljesen másik versenyre írtam így sajnos meg volt szabva mennyi szót használhatok és ezért lehet kicsit gyorsnak tűnik az egész történet.
2. Ez a novella az előző után történik! Ezt a legelején lévő !kiegészített! összefoglalás is mutatja.
3. Remélem tetszeni fog minden olvasónak! :D)

──────⊱⁜⊰──────

Amikor az Ég és a Föld összefog, Jakeru tudja, nem kerülheti el jövőt: teljesítenie kell egy próféciát, amit ha megtesz, soha nem nevezheti magát újra azon a címen, amit a világ akasztott rá. Vajon Jakeru és az erdőből menekült társa teljesítheti azt a kérést, amit a Sors szánt nekik? A grófnak az élet egy új megméretetést szánt, mely talán segíti abban, hogy rájöjjön kinek is kell lennie... Jakeru elfogadja végre azt, hogy nem mindig az egyenes út, amit be kell járni? Vagy legalábbis ez nem az, az út, amin ő idáig járt?....

──────⊱⁜⊰──────

Jakeru gróf gyűlölte a próféciákat.
A legelső, amelyben az ő sorsának egy része is megpecsételődött, nem okozott sok örömöt számára, mivel tervét a ma már nagy becsben tartott három hős úgy meghiúsította, hogy Jakerunak még esélye sem nagyon maradt arra, hogy kezébe vegye a hatalmat. Miután ez bekövetkezett, a gróf visszamenekült az erdők között megbújó kastélyába, ahonnan több, mint fél évig alig-alig tette ki lábát, nem csupán fájdalmai - a csaták megerőltetése miatt felerősödött betegsége, amely testén fekete folyóként nyilvánult meg -, hanem szégyene miatt.
- „Miféle főgonosz vagyok, ha már legelső alkalommal, ennyi küzdelem után is legyőznek? Egy napig sem lehetett enyém az irányítás!" - dühöngött legtöbbször vagy magában, vagy komornyikjának a gróf. Ilyenkor alig lehetett vele bírni, így akárki, aki bejött szobájába, meghúzódott az ajtóban, nehogy a gróf megrázza ujjain szikrázó villámaival. - „Mit gondolnának a felmenőim, Armando? Szüleim meg sem bírtak szólalni, megtudván a hírt! Még jó, hogy nem tagadtak ki!"
A kastély kevés, összesen hét szolgálója mindig próbálta tartani Jakeru grófban a lelket, de egy alkalommal, uruknak elege lett abból, hogy mennyire unalmassá és semmitmondóvá vált élete, így úgy döntött meglesi, hogy milyenek a jók, viszont nem túl kellemes meglepetésre talált ott. A régi hősöket elrabolták, csak hogy szerepükbe férkőzzenek az úgynevezett „Jók", ezzel hírnevet, hatalmat szerezve.
- „Szerettem volna látni, mit csinálnak a „Jók". De csupán azt tapasztaltam meg, amit már olyannyira ismerek: önzőek, mohók a hírnévért és csak lemásolják egymás tulajdonságait, elbújva egy álarc mögé, nehogy felfedezzék, milyen szörnyetegek is igazából. Sokkal jobb lesz, ha úgy maradok, ahogyan engem kreáltak." - magyarázta csalódottan komornyikjának a gróf, aki őt megtalálta abban a városban, amelyben Jakeru valaha elszenvedte a csata legmélyebb sebeit.
Ezután a gróf vagy a kastélyban vagy a közeli erdők mélyén töltötte idejét, újabb tervek kidolgozásával, ereje gyakorlásával, vagy csupán rovarkollekciója csodálásával, szerek gyártásával és minden olyan dologgal, amit elhanyagolt ebben a fél évben. Szerette volna újra megpróbálni a még lehetetlennek tűnőt, így muszáj volt fejlesztenie magát, illetve visszarázódnia abba az életbe, amelyből olyan hirtelen kirántották.
„Másodjára nem fognak számítani rá! Ezúttal meg fogom nyerni a háborút, AKÁRMIBE kerüljön!"
Az idő csak úgy szaladt a gróf feje felett, és csak arra eszmélt fel, hogy egy év eltelt, veresége után, de ez a nyári nap sem tűnt különösebbnek, csupán egy évforduló miatt. A kastély felett viharfelhők gyülekeztek, de ez már megszokott volt, hiszen a kastély grófjának hangulata soha nem volt olyan vidám, hogy kisüssön itt a nap.
Késődélután tájékán Jakeru sietve rótta kastélya lépcsőfokait, amivel sötétlila, hosszú, összefogott haja és viharos tengerrel és szörnyetegekkel díszített haorija nem tudta tartani a lépést, így úgy lebegtek mögötte, mint erős szélben a papírsárkányok.
- Uram, hova ilyen sietősen? - futott utána Armando. - Uram, le ne essen!
- Rájöttem, mit rontottam el tegnap abban a robbanószerben. - felelt a gróf. - Ha ez nem sikerül esküszöm... - morgott orra alatt, miközben akkora erővel vágta be az alkímia labor ajtaját, hogy még az asztalon, addig békében alvó fiolák is felkeltek. Kapkodva felkapta magára mosogatókesztyűjét, majd a már álmosan vinnyogó, szerekkel megtöltött fiolákhoz lépett.
Jakeru szótlanul tessékelte ki komornyikját a szobából, aki hamar értett a szóból.
- Szóljon, ha kell valami. - hagyta magára a grófot a komornyik.
Ahogyan az idő telt, odakint a szél felerősödött, a vihar pedig egyre inkább tombolni kezdett.
A vihartól megtépázott erdőben, egy alak sietett a kastély irányába. Persze erről ő nem tudhatott, mivel inkább arra figyelt, hogy nehogy összeessen az után, hogy milyen barátságos gesztussal összeverekedtek vele és megfosztották dolgaitól. Ki gondolta volna, hogy a legelső napokban ilyen rossz emlékei lesznek erről a szép helyről?
Megérkezve Jakeru gróf kastélyának kerítéshez, annyira rosszul volt, hogy már nem is vette észre, hogy olyan területre érkezett, ahonnan más minden porcikájával menekült volna. Utolsó erőfeszítésével, megrázta a rácsot - kopogás gyanánt - majd összecsuklott eszméletlenül.
Erre a zajra a gróf is felfigyelt, csupán azért, mert laborjának ablaka nyitva volt.
„Ez meg?" - hajolt ki értetlenül Jakeru az ablakon. Amikor meglátta újdonsült vendégét, unottan visszadőlt és becsukta ablakát. - „Lehet kezdenem, kellene vele valamit? Mégsem lehet a kapum előtt egy csontig ázott... valaki."
Jakeru végül arra az elhatározásra jutott - szülei örömére - hogy nem tesz semmit az ügy érdekében, hanem folytatja robbanószerének elkészítését.
A gróffal ellentétben Armando - aki csupán azért vette észre az odakint ragadt embert, mert muszáj volt kiszaladnia az esőbe, hogy lássa, hogy a csatornával nincs semmi gond - nem akarta csak úgy ignorálni ezt az eltévedt utazót, így dolgát félbehagyva a grófjához sietett, aki még füle botját sem mozgatta az ajtó nyitódásának hallatán.
- Gróf úr-...
- Pontosan tudom, hogy van odakint valaki. Hagyj ezzel, nem érdekel! - fordult szolgálója felé. Nem volt dühös, de nem is volt már nyugodt. - Nem a mi dolgunk megszánni őt. Úgyis majd valaki megtalálja és segít rajta.
- Ide nem jár senki. - jegyezte meg a komornyik. - Csupán akkor jártak itt, amikor a maga családja még máshol élt, az pedig néhány száz éve volt... - motyogott orra alatt.
- Miért akarsz ennyire segíteni rajta? Ha mondasz egy elfogadható indokot, megfontolom még egyszer, hogy kimenjünk-e érte - fonta össze karjait a gróf. Ebben a pillanatban rettentően látszódott rajta, hogy betegsége lassan, de biztosan átveszi felette a hatalmat, hiszen kezein is ott árulkodtak a betegség fekete „folyói".
Jakeru ezzel a gonddal már gyermekkora óta küzdött, de úgy tűnt, nem tudja soha kinőni. „Lehet a sors rövid életet szánt nekem? Mit tettem, hogy ezt érdemeljem?"
- Mert még lehet, haszna lesz magának belőle, ki tudja, lehet valaki fontos! Bármi megeshet.
Jakeru megforgatta szemeit, majd óvatosan egy fiolatartóba helyezte az eddig kezében vidáman bugyborékoló keveréket.
- Hozd az esernyőmet! Nézzük meg, ki ez, utána döntök.
Jakeru gróf és Armando csendben megálltak a kapu előtt, és átlestek a túloldalra, ahol egy rövid hajú, albínó fiú feküdt a zuhogó esőben. Ő félig ember, félig róka volt, egy kicsit különlegesebb módon, hiszen három rókafarka takarta be elázott testét.
Jakeru már látta őt, csupán nem emlékezett rá, hol és mikor. Néhány hosszú pillanatig törte a fejét, de amikor rájött, hol látta, nyárzöld szemei villámokat szórtak.
- Itt hagyjuk! Nekem nem kell a nyakamba egy prófécia, elegem van belőlük! - indult vissza kastélyába a gróf, olyan dühösen, hogy még a kastély is megijedt és leejtette egyik cserepét.
- Micsoda? Uram, miről beszél? - szaladt ura mellé Armando, ügyelve arra, hogy Jakeru ne ázzon meg.
- Ez a valaki benne van egy próféciában, amit még akkor hallottam, amikor kutattam a Sors Kockáiért. És én nem vagyok hajlandó végrehajtani azt, amit az kimondott! - sétált be a kastély előcsarnokába. - Utálom a jósokat, ha tehetném, eltipornám őket a föld színéről! Minek léteznek egyáltalán?
- Miért, mit mondott a jóslat, uram? - állt meg Armando az ajtóban.
- Armando, miért szeretsz ennyire veszélyesen élni? - fordult felé. - Nem látszik eléggé, hogy mennyire gyűlölöm ezt a témát?
- De már itt kopogtat az ajtókban, szó szerint. Szerintem a leghelyesebb az lenne, ha elfogadná, és elmondaná, miről van szó. Talán magának is könnyebb lenne, ha kibökné, mit mond a prófécia. Nem?
Jakeru nagy léptekkel komornyikja elé sétált, aki már azt hitte, hogy a gróf leszedi a fejét, viszont csak annyi történt, hogy Jakeru nagy levegőt vett, és halkabban beszélni kezdett.
- „Amikor a lenyugvó fal ledől, s eljönne a vég, de két bajtárs, nevén: Ég, a villámok ura - avagy ÉN! - és Föld, avagy három farkú róka elhozza a békét." - ismételte el szóról szóra azokat a szavakat, amit neki mondtak még akkor. Annak ellenére, hogy megfogadta, hogy elfelejti egyszer és mindenkorra, sajnos soha nem ment ki a fejéből. - Nem leszek hős, valami jött-ment rókafiúval! Pontosan tudod, mit gondolok a hősökről, és én nem leszek olyan! - indult el a laboratóriumához vezető lépcsőhöz. - Nem érdekel semmilyen leomló fal! Sőt, a véget nem ez a fal hozza el, hanem én!
- A sorssal nem szállhat szembe! Ezt maga is tudja, hiszen a saját bőrén tapasztalta!
- Ne hánytorgasd fel a múltat! - förmedt rá Jakeru, aki kezdett egyre jobban kiborulni. Pontosan tudta, hogy nem szállhat háborúba a sorsával, és ez rettentően felbosszantotta. Ő akarta alakítani azt, de tudta, ellensége sokkal hatalmasabb úr, mint ő, vagy akárki más.
Armando észrevette ura ujjainak szikrázását, de mivel nem akarta megpörköltetni magát, így inkább nem akadékoskodott tovább.
- Jakeru úr, ha nem is teljesíti a próféciát, legalább az utazó ne ázzon odakint a kastély előtt! Kérem, hadd hozzam be! - könyörgött. - Hátha fel tudja használni valamire, hátha nem ő az, aki a próféciában szerepel!
A gróf valahol belül biztosan tudta, hogyha beengedi ezt az utazót, nem húzhatja tovább a prófécia teljesítését, sem annak teljes megértését. Ha megteszi meg kell mentenie ezt a bizonyos falat.
Egy hősé válik, ha sikerül a feladat teljesítése. Jakeru pedig nem lehetett hős, hiszen egy gonosz volt, azzal a feladattal megbízva, hogy pusztítson és uraljon, nem pedig megosszon és megjavítson dolgokat. Ő nem lehetett önmaga ellensége.
Lehet, viszont ez lenne az út abba az irányba, amerre eddig is tervezett menni? Megtehetné azt, hogy ezzel a tudatlan fiúval elhiteti, hogy ő segíteni fog... de igazából csak hagyja, hogy a prófécia elbukjon! Ha hatalmat akar, egy kevés hazugság nem árthat... sőt, talán még jól is jön.
Jakeru végül megszólalt.
- Hozd be. - intett. - Tudni akarom ki az, akivel meg kell mentenem valami... falat.
----
Taitsu arra számított, hogy amikor kinyitja szemét, a földön rongyig ázva fekszik majd, sebe sajgásától megőrülve, azonban egy szobában találta magát, egy teljesen ismeretlen helyen. Sebe ugyan még fájt, de mégis jobb volt idebent sínylődnie emiatt, mint odakint a zuhogó esőben.
„Beengedtek! Vajon ki volt ilyen kedves, hogy megszánjon?"
Körülnézve az üres szobában, nem nagyon talált semmit, ami elárulta volna, hogy kinek a kastélyába hozták be, csupán egy festményt talált, ami talán a kastély urához kötődött. A kép egy viharos tengert ábrázolt, ahonnan szörnyetegek fejei bújtak elő, őket pedig valaki egy szikráról nézte, úgy emelve kezét, mintha hívná őket magához.
„Milyen különös festmény. Egy történetben már hallottam valami ilyesmit. Egy gonosz, aki a Reménytelenség tengeréből előhívta annak szörnyetegeit... Miért van egy kép itt erről a meséről?"
Az ajtó résnyire nyílt, aminek hallatán Taitsu megpróbált felülni, de olyannyira fájt gyomránál, hogy inkább visszadőlt. Jakeru csendben lépett be a szobába, remélve hogy a vendég még alszik, kezén kesztyűvel, és benne fiolával és kötözőszerrel. Amikor észrevette, hogy a beteg már fent van, idegesen mordult egyet.
„Remélem, nem fog sokat nyávogni, mert akkor biztosan hagyom úgy, ahogy van." - közeledett a betegéhez, aki meglepetten bámulta őt.
„Ez Jakeru gróf. Ez az igazi Jakeru!" - nyílt tágra Taitsu szeme. - „A mai nap nem akar összejönni az biztos... Mibe fog ez kerülni nekem? A gróf biztosan nem azért segít, mert jó kedve van! "
- Ne mocorogj és akkor hamarabb a tárgyra térhetünk. - rántotta le a rókafiúról a paplant Jakeru, majd a gyomrán lévő sebre ráöntött néhány cseppet főzetéből. Taitsut ez annyira hirtelen érte, hogy néhány pillanat erejéig még levegőt, sem mert venni, egészen addig, amíg a gróf meg nem húzta a sebén áttekert kötöző anyagot.
- AU! Ez nagyon szorít!
Jakeru nem nagyon törődött ezzel a megjegyzéssel, amint készen volt, levette az eddig rajta lévő kesztyűt, és összetette kezét.
- Csupán hogy tisztában legyünk: nem szimpla kedvességből hagytam, hogy lábat vess a házamban.
- Valamiért ezt sejtettem. - motyogott Taitsu megkönnyebbülve, hogy a gróf erős keze jó messze van a kötözőanyagtól. - Miért mentett meg? Jakeru gróf nem arról híres, hogy csak úgy segít valakin.
- Sajnos mindketten szerepelünk egy próféciában, ezért kénytelen voltam megelőzni, hogy nagyobb bajod legyen.
A rókafiú nem hitt a fülének, így olyannyira kacagni kezdett, hogy újra sajogni kezdett hasa.
- Miért lennék egy próféciában, pont Jakeru gróffal? Milyen őrült álom ez?
- Ha nem hagyod abba a nevetést, újra a viharban találhatod magad! - fenyegetőzött a gróf.
Taitsu nem tudhatta, a gróf szolgálói viszont igen, hogy az ilyen dolgokat Jakeru tényleg komolyan megteszi. A rókafiú ennek a tudásnak híján, de inkább abbahagyta a nevetést, hiszen megérezhette a levegő sistergését, ami nem jelenthetett jót.
- Rendben, akkor szeretném tudni, mi áll benne.
- Úgy festek, mint aki átverne ilyesmivel? Semmi kedvem sincs jóslatokat teljesíteni! Utálom őket minden egyes porcikámmal, inkább foglalkoznék saját terveimmel!
Taitsu megvonta vállát.
- Mégis csak te vagy Jakeru, az a személy, aki a történetek szerint sok mindent tett, nem tudhatom, mi jár a fejedben! - ült fel, most már olyan egyszerűen, mintha semmi baja nem lenne.
Jakeru az ablakhoz sétált, rózsákkal teli kertjét bámulva.
- Csupán az emlékembe vésődött bele, szóval jó, ha figyelsz...
Miután Jakeru valahogyan újra kinyögte magából a próféciát, csendben várta kinevezett utazótársa reakcióját. Nem igazán számított semmire, de valamelyest meglepte a róka nyugodtsága.
„Hogy lehet valaki ennyire zavartalan, azzal a tudattal, hogy velem kell utaznia? Még Armando is valamennyire megborzad, ha hosszabb ideig velem kell időznie."
- Nem tűnik nehéznek. De tényleg én lennék az a háromfarkú róka?
- Soha nem néztél még tükörbe? - forgatta meg szemeit a gróf. - Akkor összefoglalom: holnap elindulunk és megkeressük ezt a falat, ami nagy eséllyel a szigetet körülvevő fal, hiszen egy ideje valami baj van vele az újságok szerint, és valahogy megmentjük körülbelül két napon belül, csak mert többet nem szánok rá. A megmentést majd rád bízom, én csak veled megyek, hogy a prófécia azon része, hogy ott vagyok, ki legyen pipálva. - magyarázta el tervét a gróf. Szavaiból hallatszódott, hogy nem fogad el semmi ellenvetést, így a rókafiú nem is próbálkozott ellenvetések kitalálásával.
Taitsu az ablak felé fordította fejét.
„Ha nem megyek ebbe bele, rosszabbul is járhatok... Mit veszíthetek már? Legfeljebb Jakeru tesz velem valamit, de ha elég furfangosan kezelem a dolgokat, ő sem fog bántani. Remélhetőleg." - nyelt egyet bizonytalanul.
- Nekem rendben, csak előtte nem lehetne visszaszerezni a dolgaimat? Tudja, Jakeru, még mielőtt idekeveredtem, kiraboltak, és lehet, ami abban a táskában van, felhasználható utunkon. A maga segítségével pedig hamar meglesz!
- Azt már nem várhatod el, hogy azok ellen forduljak, akik az... oldalamon állnak! - akadt meg egy pillanatra hangja. Úgy vélte az ilyen rossztevők hasonlóan filozofálnak, mint ő, de valamiért már nem volt teljesen biztos ebben.
Jakeru ebben a pár órában többször megkérdőjelezte magát, hiszen egy gonosz nem ment meg semmit és senkit. Döntéseit megfontolva a grófban már az is felmerült, hogy igazi gonosz-e így még. „Nem csinálhatnék ilyet, mint főgonosz... Egyáltalán mi történik, ha nem teljesíteném a próféciát? Kell lennie valamilyen hátulütőnek! - tanakodott. - Teljesen mindegy, én fogom vezetni azt a katasztrófát, amit a prófécia eredményez..." - elmélkedett kertjében. Általában itt tudott teljesen tisztán gondolkodni az életen, a világról és saját magáról. - „Miért nem történhet az, ami nekem jó? Ha nem lenne ez az egész, már régen elindulhattam volna a hatalom megszerzésének útján!"
- Ha ennyire kellenek a tárgyaid, akkor elmész magad érte, még ma! Holnap kora reggel indulunk.
A ház ura nem várta meg, hogy Taitsu reagáljon, hanem inkább faképnél hagyta a vendéget.
„El sem hiszem, hogy egy ilyen félnótással kell megmentenem valami ostoba falat! Ha nem lenne ez a prófécia, akkor ezt a... Taitsut már rég kihajítottam volna innen!" - szorította ökölbe kezét.
Szeretett volna visszafordulni, és jól lekiabálni Taitsut, hogy miért mer ilyeneket egyáltalán kérni tőle, de végül nem tette, hanem szobájába sietett, hogy előkészülhessen a holnapra, illetve hogy kicsit megnyugodjon, nehogy véletlenül megrázza szolgálóit a vacsora folyamán. „Lehet, hogy ezt a rókát is meg kellene invitálnom vacsorára? Mégis csak a ház vendége..."- tanakodott Jakeru, miközben polcain kutatott használható tárgyakért, információkért.
„Remek utazópartnerem lesz, mondhatom!"- bújt paplanja alá a róka, sejtvén, a házigazda már nem kíván vele beszélgetni. Szerette volna megköszönni, hogy meggyógyította a sebét, de megtapasztalván, kivel is van dolga, inkább nem is akarta felkeresni a grófot. - „Valahogy csak rávehetem, hogy szerezzük vissza a dolgaimat! Meg is van, hogyan fogom ezt tenni! Csak nehogy megpörköljön Vihar uraság..."
Taitsu gondolatai is elcsendesültek, így csupán a szoba sikító csendjét hallgatta a róka mindaddig, amíg a gróf komornyikja be nem nyitott a szobába. Egy pillanatig a rókafiú azt hitte, újra a gróf az, de kellemes meglepetésére nem vele kellett találkoznia.
- Az uram szeretné meginvitálni vacsorára. - árulta el itt tartózkodásának tárgyát Armando. - Reméli, megtiszteli jelenlétével.
----
A másnap délelőtt nem úgy telt, ahogyan Jakeru tervezte még előző este, mivel alaposan átgondolt tervét utazótársa úgy összekavarta, ahogyan csak lehetett.
Taitsu terve abból állt, hogy minden fegyverét bevetve ráveszi a grófot, hogy elmenjenek megtalálni az ellopott dolgait. Miután a könyörgő vendég már Jakeru agyára ment rimánkodásával, (úgy hogy még el sem indultak), a gróf belegyezett, hogy megszerezzék a táskát.
„Amint kezemben lesz a káosz kulcsa, ez a fiú megfizet ezért..."- zsörtölődött magában, miközben elindult társával meglelni, annak tárgyait.
Az páros útja egy különös erdőbe vezetett, ahol az erdő fái kakukkos órák halmazából emelkedtek az ég hívogató kékje felé, miközben minden egyes másodpercben rikácsoltak, kérlelve azt, hogy emelje őket magához. A gróf és a róka nem volt kimondottan ennek a zajnak a rajongója, így megpróbáltak a lehető leggyorsabban átjutni ezen a szörnyen hangos helyen. Szerencséjükre hamar nyomokra leltek az erdő útjainak egyikén, majd a tolvajokra, akik azt sem tudták, mit tegyenek Jakeru láttán, végül otthagyva mindenüket, elmenekültek.
- Neked aztán van hírneved! - vette fel dolgait a földről Taitsu. - Csupán pislogtál egy párat, és már sehol nincsenek.
A gróf nem felelt, pontosan tudván, hogy hírneve nem csupán azzal jár, hogy félnek tőle.
Elég volt megemlíteni nevét, és az a társaság, akivel beszélt, azonnal arrébb húzódott. Jakeru utálta ezeket az embereket, így akik ezt tették vele, első sorból tapasztalhatták meg villámai erejét. Néha felmerült benne, hogy pont ez lehet az oka, hogy egy főgonosz sem akar vele kapcsolatot ápolni, de Jakeru ezt nem vette sohasem komolyan. „Csupán nincs bennünk elég közös dolog, azért nincsenek társaim!"
A rókafiú tárgyai közül egy enyhén repedt, díszes, lyukas érme, kissé távolabb esett cimboráitól, amit egy véletlen miatt a gróf vett észre.
- Ez is a tied? - emelte fel az érmét, felismerve rajta egy ősi szimbólumot. Nem volt biztos abban, mihez kösse, de abban igen, hogy ez a tárgy valamikor fontos szerepet játszott valamiben.
- Igen. - helyeselt a róka. - Rám hagyták a felmenőim, de nem sok ideje van velem. Miért nézed ilyen dühösen? Mondjuk, ahogyan megfigyeltem, te mindenre így nézel...
- Valahol már láttam ezt a mintázatot. Csak hol? - tanakodott a gróf fülét sem mozdítva Taitsu megjegyzésére. A rókafiú szívéről hatalmas kő esett le, amikor realizálta szavait, és látta, hogy a grófot nem érdekli.
- Nekem mindig két egymást kergető vagy balettező tündérnek tűnt a rajta lévő dísz. Lehet azzal kapcsolatos?
- Nem tudok semmiféle táncikáló tündér ikrekről, szóval nem hiszem. - hajította vissza az érmét Taitsunak Jakeru. - Mehetünk? Ez a hely megőrjít! - indult el mindenféle válasz megvárása nélkül.
- Nem hagyhatsz itt! - sietett a gróf után társa. - Hogy akarod, hogy teljesítsem a próféciát, hogyha magamra hagysz? Nem ismerem a szigetet, egyedül nem tudok eljutni a határhoz! - méltatlankodott.
- Nem kételkedem abban, hogy találtál volna valami megoldást a problémára, ha már reggel olyan kreatív voltál a könyörgésben! - forgatta szemeit a gróf, aki egy kicsit sem akarta elengedni azt, hogy rákényszerítették ezt a felesleges kört. - Gyerünk, találjuk meg a legközelebbi állomást, ahonnan eljutunk a nyugati határig.
- Haha!... Miért pont nyugatra... Igen, tényleg a prófécia...
A nap csendben hagyta el a láthatárt, amikor a két utazó megérkezett egy kihalt, használatlannak tűnő megállóhoz. Az egyetlen biztos jel ahhoz, hogy tudják, hogy ezt még használják, egy kiírás volt, amelyen megjelent a vonatok érkezése.
- Hát nem áll a szerencse mellettünk a mai napon! - ült le unottan Taitsu az egyik padra a várakozónak mondott előtérben. - Mit csináljunk addig? Van nálad pénz?
- Miféle gróf az olyan, akinél nincsen pénz? - morgolódott dühösen Jakeru. - Mit szeretnél vele?
- Jegyet venni.
- Majd veszel szépen magadnak a sajátodból, ha már visszaszereztük a dolgaid!
- Nem tudnád elengedni a délelőttöt? A cuccaim között lévő pénz már akkor elsétálhatott a táskámból, amikor először elvették. - sóhajtott a róka gondterhelten. - Beléd aztán semmi empátia nem szorult!
- Igenis együtt tudok érezni másokkal! Azért vagy itt például! - állt fel dühösen a padról Jakeru. - Hogy gondolod, hogy ilyeneket mondasz az után, hogy megmentettelek?
- Te nem éreztél együtt velem, hanem egy eszközt láttál meg bennem, és azért mentettél meg, ebben biztos vagyok! Úgy gondolod, ha megteszem azt, ami a próféciában szerepel, neked soha többé nem kell ezzel foglalkoznod, és csinálhatod azt, amihez a legjobban értesz: a gonoszságot. Nem igaz? Neked mindenki egy eszköz, ha már egy főgonosz vagy! Várjunk csak, egyáltalán te az vagy? Úgy, hogy jót készülsz tenni?
- MENJ A POKOLBA TE NYOMORULT RÓKA! - üvöltött Jakeru, miközben ujjai végei meggyűltek szikrákkal. Ha egy kicsit is közelebb lett volna, a rókafiú bőrén érezhette volna a gróf haragját. - IGEN IS FŐGONOSZ VAGYOK! ANNAK KELL LENNEM!
- Annak kell? Szóval nem vagy biztos magadban.
- HALLGASS EL, HALLGAS TE RÓKA! Nem tudsz semmit arról, hogy ki vagyok, hogy kinek születtem! Nekem ez a sorsom, ÉN GONOSZNAK SZÜLETTEM! EGY PRÓFÉCIA NEM VÁLTOZTAT MEG!
- Miért hagyod, hogy egy, az életedre pecsételt bélyeg határozza meg, ki vagy? Az a Jakeru, aki eddig bemutatkozott, nem olyannak tűnik, aki hagyná, hogy irányítsák őt köteleken, akár egy bábut...
- Nem is irányítanak! Nem irányít senki sem! Én irányítom őket, én a mester vagyok, nem pedig a bábu! - akadt ki a gróf. - Nekem kell a gonosznak lenni, mindig én voltam, most miért lennék más? Ez az életem, ez! Egy főgonosz vagyok, aki pusztít, eltipor mindent és mindenkit!
„Nem úgy tűnik. Te sem vagy biztos abban, ki vagy jelenleg." - szólalt meg Jakeruban az ő legőszintébb hangja. Ezt mindig hátra szorította, hiszen utálta elfogadni, hogy valami nem úgy van, ahogyan azt ő akarja. És most ez az énje ott állt vele szemben, Taitsut eltakarva. - „Mondd hát, megéri ez az egész játék nekünk? Megéri neked megbuktatni a próféciát úgy, hogy nem is vagy abban biztos, ki vagy?
- Miért ne érné meg? Én leszek az irányító, végre megtehetem azt, amit az sors akar tőlem: legyőzöm ezzel a káosszal a jókat!
„Ezzel pontosan tudod, mit vállalsz: a sziget el fog tűnni, vele együtt te és mindenki más is. Nem tudsz itt nyerni, nem lesz ki ellen. Lehet, hogy egy főgonosz vagy, de lehet, hogy nem kell mindig erre a címre vágyni. Nem leszel attól még olyan, mint ők, ha megmented a szigetet...
- NEM FOGOK MEGMENTENI SEMMIT ÉS SENKIT! - kiabált önmaga árnyára Jakeru, aki úgy tűnt el, akár a szél. - Nem fogok... soha... !
- Nem vagy biztos magadban, azért hiszem. - zökkentette ki gondolataiból Taitsu hangja. - Valami miatt. Nekem elmondhatod, mi a probléma, úgysem tudnám kinek tovább adni.
- Csak maradj csendben. - ült vissza a padra Jakeru, még mindig sokkolva attól, hogy milyen gondolatai voltak. „Nem leszek jó soha, de soha."- Nem akarok beszélgetni veled.
- Jó. Ahogy akarod Vihar úr.
Jakeru nem felelt erre az epés megjegyzésre, de legszívesebben megfordult volna és jól kisütötte volna a rókafiút pimaszságáért villámaival. „Majd mindent idejében, Jakeru..."
----
Késődélután folyamán Jakeru és társa már a nyugati szigetpart azon falujában voltak, amely legközelebb volt a föld alatt megbúvó falhoz. Jakeru csupán onnan tudta azt, hogy hol is van a sziget védelmi rendszere, mert még régebben egy felfedezőútja során kihallgatta az itt élőket. Ismeretei alapján próbálták felfedezni ezt az elrejtett helyet, amit egy véletlen miatt meg is találtak.
A sziget védelmi rendszerének e része egy tágas, szinte palota méretű barlangban bújt el, amely összekötődött a tengerrel, elrejtett tavával és csendesen folyó patakjával, aminek egy részét az elhanyagoltság miatt lehulló kövek takarták. A jelekkel fakón világító, megrepedezett mágikus falat két hatalmas, megkopott harcost ábrázoló komor szobor védte, de csupán félelmetes kinézetükkel tették ezt, hiszen mozogni nem tudtak úgy, mint egy igazi őr (legalábbis Jakeru remélte, nem kelnek fel, mivel nem volt kedve harcolni egyedül, hiszem úgy vélte, utazópartnere nem a legjobb ilyesfajta fizikai megpróbáltatásokban).
„A fal tényleg nincs a legjobb állapotban, sőt még a levegőben is lehet érezni, hogy valami hűvös próbál betörni ide." - figyelte meg a meggyengült pajzsot Jakeru. - „Miért hanyagolták el ezt a helyet ennyire? Egyetlen védelmező sincsen itt! Nem gondoltak arra, hogy meg kellene nézni, hogy s mint a védelmünk? Ilyen hanyag vezetőket... Ha én ülnék abban a trónban, biztosan máshogyan lenne. Szerencsémre ki tudom használni így ezt a rossz tulajdonságukat. Köszönöm innen is drága Jók!" - vigyorodott el rosszindulatúan egy másodperc erejéig a gróf, vigyázva arra, hogy Taitsu ne vegye észre mosolyát. Most nem bukhatta el a szerepjátékot, még egy kicsit ki kell tartania, ha nyerni akar...
Ahogyan közeledtek a falhoz, az, akár egy törött tükör, egyre jobban berepedt.
- Ez nem tetszik nekem. Mi lesz, ha teljesen betörik? - vette tempósabban lépteit a rókafiú. - Nézzünk, körül hátha rájövünk mit is ért a prófécia a „megmentés" szó alatt.
- Gondolom semmi jót. - követte komótosan Jakeru. - Keress valami olyat, amely valahogyan a pajzshoz kapcsolódik.
- Mostantól él az a kijelentésed, hogy nem segítesz? - állt meg a fal előtt Taitsu a gróf irányába fordulva, aki, mintha csak egy kisgyerek lenne, nyugodtan kacsázni kezdett a tavon. A rókafiú megforgatta szemeit, majd elindult keresni valamiféle támpontot, amely segít a próféciát teljesíteni.
„Miért fordult meg bennem, hogy Jakeru talán meggondolja magát és segít?" - gondolkozott Taitsu. - „Jakeru nem annak a típusnak mutatta magát, aki az egyik pillanatról a másikra megváltozik."
- Mhm. - helyeselt a gróf. - Haha, még mindig jól megy, annak ellenére milyen régen csináltam! - örült sikerének. Miután elégedetten elvégzett három kacsázást, utazótársa mellé szegült, hogy terve véletlen se bukhasson el. „Nem hagyhatom szem elől a rókafiút, bármikor megtalálhatja a prófécia kulcsát!"
Néhány percnyi keresés után az egyre jobban repedező fal tövében egy kis asztalra találtak, aminek közepében egy üres lyuk bámult vissza rájuk.
- Nézd a jeleket! Ezt már láttuk valahol. - mutatott a lyukat körülvevő mintára Taitsu. - Meg is van! Az érmén voltak ilyen tündérek. - kotorta elő az értékes tárgyat.
Jakeru úgy várt arra a pillanatra, hogy kivegye az érmét Taitsu, akár egy ragadozó a prédájára. Nem is kellett sok, amint már a levegőben tartotta az érmét a róka, Jakeru akaratosan rávetődött, megpróbálva elvenni társától a tárgyat, aki megszorította két kezével a gróf mindkét karját.
- Mi ütött beléd? - rémült meg Taitsu. - Nem arról volt szó, hogy te nem teljesíted a próféciát?
- Dehogynem. Nem is áll szándékomban teljesíteni. - mosolyodott el a gróf. - De te sem fogod. Nem veszed el tőlem ezt az esélyt! Nem hagyom! - kezdett el bizseregni ujja, majd csupán annyira, hogy a róka meggyengüljön, megrázta Taitsut villámaival. Nem volt kedve eltenni láb alól, így inkább hagyta, hogy szenvedjen.
A rókafiú fájdalmasan felvonyított, kezéből kiejtve az érmét, amit Jakeru nyugodtan felvett. A terve az volt, hogy így vagy úgy, de megsemmisíti a tárgyat.
- És én még hittem, hogy most, legalább egy ilyen helyzetben nem hallgatsz a főgonosz címre! - nézett a grófra Taitsu. - Jakeru nem teheted ezt! Csak nézz a falra! Mindketten sejtjük, hogy mi lesz, ha összetörik végleg! Nem csak ez a kicsi részlet fog el tűni, hanem az egész! - mutatott rá.
A fal egyre keservesebben szenvedett, veszítette el fényességét, és legfontosabb funkcióját: a védő erejét. A repedéseken át, hűvös, havas szél perdült át, átjárva a barlangot, egyre nagyobb vihart idézve elő.
Jakeru komoran a róka dühösen megvillanó szemeibe bámult.
- Hittem abban, hogy van benned remény, Jakeru! - állt fel Taitsu, távol maradva Jakerutól. - Csak gondold át!
- Már döntöttem, és elfogadom ezt a lehetőséget! Az a valami, ami kintről próbál betörni, a nyereségem kulcsa! Végre beteljesítem a sorsom! ÉN FOGOK IRÁNYÍTANI, ÉS SENKI MÁS! Dicsőségért születtem, így most ezt be is teljesítem! - emelte fel az érmét, akár egy kupát. - Csak el kell pusztítanom ezt a kis tárgyat, és az enyém lesz a hatalom.
- Meghibbantál! - mordult rá Taitsu. - És ha az a valami odakint neked sem engedelmeskedik? Mi lesz, ha mind itt veszünk el? Nem látod magad előtt a következményeket? Vége lesz mindennek, ahogy ezt a prófécia is kimondja! Ezek a jóslatok nem szoktak hazudni!
A gróf érdektelenül elfordult.
Ez az gőgös, öntelt mozdulat borította ki a poharat Taitsunál. Az eddigi nyugodtsága olyan gyorsan felszívódott, akár a barlang kellemes hőmérséklete.
- Ezért veszíthettél! Pontosan ezért, hiszen megvakít önmagad hiúsága! Jakeru, nem tudod meglovagolni azt a szörnyeteget, ami odakint van! NEM ÉRTED?! Te is csupán egy ember vagy!
- HALLGASS! - szorította össze öklét Jakeru, szinte sziszegve az ajkán kibúvó szavakat. - Nem tudod, mi történt ott! Nem tudsz semmit sem a múltról!
- Nem is kell, hiszen ez az egyetlen egy tetted mindent elárul rólad! Te egy önző és kapzsi szörnyeteg vagy, Jakeru! Az vagy, akinek elkönyvelt téged a világ! Légy csak, ha így jó neked, de én nem fogom hagyni, hogy miattad vesszen el minden! - támadt Jakerura a róka a fennmaradó erejével, arrébb lökve magukat az asztalkától.
- Ha nem akarod, hogy újra megrázzalak, abbahagyod ezt! - fogta le Taitsut Jakeru.
- Miért hagyod, hogy a világ által rád akasztott név irányítson? Miért nem tudsz csak egyszer elszakadni tőle? Akármilyen gonosz is vagy, be kell látnod, itt a vég, ha ezt a valamit beengeded!
- Ez a sorsom! Ez...
- Mindig ugyanazt ismételed! - szakította félbe Taitsu. - NEM EZ A SORSOD! Jakeru, neked kell irányítani az életed, nem egy címnek!
- IGENIS, EZ A SORSOM!
„Miért hagyod, hogy egy, az életedre pecsételt bélyeg mondja meg ki vagy, Jakeru? Mit gondol rólad a világ, így, hogy nem sikerült neked nyerni?- szólalt meg Jakeru őszinte énje, fülében ismételve már a hallott szavakat. - „Egy főgonosz vagy-e még így, hogy eljöttél idáig?"
„Ki vagy igazából, Jakeru?"- visszhangzott a kérdés. - „Kinek kellene lenned?"
Kinek kellene lennem? Nem tudom. Nem tudom, kinek kellene lennem. - esett kétségbe Jakeru.
Ez elég ritkán történt meg, de jelenleg nem tudta, mit tegyen.
A gonosz, ki eddig mindent terv szerint követett, megbukott saját terve követésében.
„Csak nézz a falra. Taitsunak igaza van, nem tudhatod, hogy meg tudsz-e küzdeni azzal, ami odakint vár rád, hívogat édes dallamával és hatalmával." - lesett oldalra a gróf, látván és érezvén a hatalmas erőt, ami odakintről tört be.
- Kettévágtam ennek a szigetnek a felső felét! Miért ne tudnám ezt megtenni? Miért nem lennék képes rá?
„Mert egy ember vagy, Jakeru. Nem tudsz te sem mindent megtenni. Azt is csupán azért tetted, mert nálad volt egy erősítő, máshogyan nem sikerült volna."
A gróf csendben maradt gondolataiban.
Tudta, eljött az a pillanat, amikor választania kell, akármennyire nem szeretett volna.
Gonosznak kell lennie... annak, akinek nevelték, akinek mindig elkönyvelték, annak... akivé vált.
„Tedd azt, amit tenned kell, Jakeru! Mutasd meg, ki vagy!" - hangzott fejében saját hangja.
A gróf idegesen kiszakította magát a róka erős fogásából, miközben az erősödő viharban hosszú hajának vége kibomlott.
Egy kisebb mozdulatot kellett tennie, hogy mindörökké a tó alján legyen az érme, hogy végre nyerhessen, hogy minden szánalom, minden seb végre eltűnhessen róla, hogy az legyen, akinek kell lennie: egy igazi főgonosz.
- JAKERU NE!
De mindennek ellenére, Jakeru nem tette meg.
Ahelyett, hogy örök álomra szenderítette volna az érmét, az asztalkához futott, végül remegő kézzel, de betette helyére azt. A többi, eddig pihenő fogaskerék mozgásba lendült, és a falon lévő repedések mágikus módon összeforrtak egyik percről a másikra, a vihar pedig lehiggadt, akár egy éppen elalvó gyermek. Vége volt.
Ziláltan lépdelt hátrébb a gróf, belátván, hogy megtette azt, amitől eddig olyannyira ódzkodott.
Miért tette meg? Miért kellett neki eldobnia tervét? Megijedt?
Megijedt, hogy tényleg nem fogja tudni irányítani a kinti káoszt? Lehet, hogy a szigetet akarta valahol mélyen megóvni? Lehet, hogy magát próbálta menekíteni?
Kifújva az eddig mellkasában szorító érzést megfordult, és elindult kifelé a barlangból, Taitsuval a háta mögött.
Egyszer majd megérti, miért döntött így. Egyszer biztosan.
Hiszen a sors majd feltárja további titkait...

----