A tenger nevében

Aznap este háborgott a tenger, a hullámok hatalmas csattanással csapódtak az esőtől nyirkos sziklákhoz. Olyan csendes volt az éjszaka, mintha minden lélek eltűnt volna Arorana felszínéről. A csend személyekre tagolódott és mindenki csak hallgatta a sajátját. Hallgattam az esőt, ahogy kopog a vendéglő ablakán, s közben anyám szavai visszhangoztak a fejemben. Halk, erőltetetten kedves hangján hallgattam penge éles szavait, újra meg újra. „Szerelem nélkül nem érsz semmit, drágám." Ha tehettem volna addig vertem volna a fejem a kemény tölgyasztalba, amíg anyám szavait erőteljes és hangos koppanások váltották volna fel. Nem tettem semmit, csak hallgattam, majd amikor már az elmém belefáradt a pár órával ezelőtti emlék szajkózásába, hirtelen abbamaradt. Végre tényleges csendesség honolt bennem, s ahogy szétnéztem a Lenias vendégein, úgy láttam, hogy rajtuk is. Talán néhányon a kótyagosság miatt, néhányon a mély elmélkedés miatt. Búskomor volt a hangulat, csak a vendéglő tulajdonosa mesélte rendíthetetlenül a Saeronról szóló történeteit, s szinte úgy beszélt az istenségről, mintha ő maga is ismerte volna. A nyomasztó hangulatot az ajtó nyikorgása törte meg. Odapillantottam, a szakadó eső utat tört magának befelé, teljesen olyan lett a padló. Pillanatokkal később egy markáns arcú férfi lépett be az ajtón, orcája ki volt pirulva a hidegtől, sötét haja teljesen elázott, néhol kék szemeibe lógott. Tekintetét rám vezette, köszönt, majd a pulthoz lépett. Az ivó tulajdonosa vidáman fogadta.

-Lucien kapitány, mi szél fújta erre? A szokásosat?- a férfi bólintott a kérdésre, s elvette a már kitöltött rumot.

Nem volt üres asztal, és mélyen legbelül reméltem, hogy mellém ül. Felkeltette az érdeklődésem, biztosra vettem, hogy kalóz. Már a ruházatáról is meg tudtam volna mondani, de ahogy elhaladt mellettem, még inkább megbizonyosodtam róla. Karját hegek fedték és biztos voltam benne, hogy az egész testét ellepik. Az arca jobb oldalán fehéren húzódott még egy, ahogy arcizma megrándult, úgy feszült meg a heg is. Leült velem szembe, bizonyára észrevette, hogy nézem.

-Egy ilyen bájos fiatal hölgy mit keres egy ilyen helyen a késő éjszakában?- fürkésző tekintettel meredt rám. Volt benne valami furcsa, mintha rejtegetne valamit.

-Ön sem sokkal idősebb nálam.- mondtam egyszerűen, ám láttam, hogy válaszom nem elégítette ki.- Még én magam sem tudom, mit keresek itt.- böktem ki végül azt, amin egészen eddig agyaltam. – És ön mit keres itt az éjszaka közepén?

-Nyugalmat, amitől szemmel láthatóan megfosztott a hölgy, mivel folyamatos bámulásával lyukat égetett a hátamon.- zavaromban elnéztem, ő pedig elnevette magát. Különös érzés járta át a testem.- Meg tudhatnám a nevét?- kérdezte, s közben kék szemei megvillantak a fény játéka miatt.

-Coraline, Coraline Melori. – mutatkoztam be egy kis hezitálás után.

-Nos, Coraline, ön már talán tudja a nevem, Lucien Crawford.- biccentette meg fejét. Tekintete elsötétült, arrogáns mosoly ült ki arcára. – Szóval egy istennőhöz van szerencsém? A szépséges Dielia lánya, jól mondom? El sem hiszem... valóra tudja váltani egy kívánságom?– nevette el magát gúnyosan. Szóval rájött. Anyám szavai újra előtörtek az emlékeimben, próbáltam elhessegetni őket. Sikertelenül. Talán a hallgatás most nem megoldás.

-Nem vagyok istennő!- szemöldökét kérdőn felhúzta, várta a folytatást.- Csak anyám isten, apám ember.- gondterhelten sóhajtottam, egyre csak nőtt bennem a feszültség. Feltűnt neki, így hát elővett kabátja belső zsebéből egy fém flaskát. Nagyokat kortyolt belőle, majd felém nyújtotta. Jól esett, hiszen tudtam, hogy ezzel a bizalmát kínálta fel nekem. Megszagoltam a folyadékot, szaga csípett, de tudtam, hogy egy ilyen dolgot már csak illemből sem utasíthatok vissza. Belekortyoltam. A flaskában lévő lötty égetett, szinte könnybe lábadt tőle a szemem. Reménykedtem, hogy az ital bátorít majd, arra amire Lucien tűkön ülve várt: az igazságra és arra, ami miatt itt vagyok. Mesélni kezdtem. Meséltem az átokról, melyet valójában anyámnak szántak, csak engem használtak kellékként. Meséltem arról, hogy anyám kérőket hivatott, és hogy próbatétel elé állította őket, azzal, hogy amelyik eléri, hogy belé szeressek, azt helyben összeesketi velem. Arról is, hogy akármennyire is akarom a szerelmet, nem érezhetem.  És arról is, amire igazán vágyom. A szabadságról, kalandokról, olyanokról, melyekről csak könyvekben olvas az ember.