SZÁRNYPRÓBA

Iniciálé

-      Nekem adta a sisakját... - az éjfekete fürtök megremegtek az ajak mozgása fölött.

-      Értem, uram. Indulnunk kell!

-      Nekem adta a sisakját - motyogta a fiú harmadjára is, de hagyta, hogy a szelíd karok felhúzzák a földről.

Nem volt már valódi fiú, huszonhét évet számlált, de csapzott haja, a koszos arcába utat vájó könnyfolyamok megfiatalították a karját fogó idős lovag szemében. Alig, hogy elfordult, az eddig mellettük várakozó két katona felemelte a földről a holttestet és fehér leplet borítva rá vinni kezdték a mező széle felé. A fiú nem látott semerre, ha a lovag nincs vele, tucatszor felbukik a csata hátrahagyott mocskában. Ujjai a díszes sisak élét szorongatták, nem látta, mi van körülötte, csak hagyta, hogy a társa vezesse, amerre akarja. Az idős lovag felnézett a közelben magasodó fehér parancsnoki sátorra, és nagy sóhajtással az ellenkező irányba fordította a védencét.

Valaki a sátor falai közt az asztalra csapott.

-      Ki vezethetné a csapatokat? A hortekek nem tudhatják meg, mi történt! - nézett körül a társain a fényes hajú férfi. - Ha most rájönnek, percek alatt visszatérhetnek.

-      A herceg...?

-      A fiú összeroppant - szólalt meg a sarokban ülő legfiatalabb. - Nem csoda, a legjobb barátját veszítette el - s már fordult is vissza a sérült lába felé, hogy bekötözze.

-      A király halott, a herceg eltűnt. Nem fénylik a jövőnk!

-      Az az szegény felesége... - suttogta egy őszülő úr.

-      Indítsunk futárt azonnal a Palotába. A Királynőnek haladéktalanul értesülnie kell a történtekről! - javasolta az egyik vezér. - Össze kell gyűjteni a csapatokat, készüljünk fel a legrosszabbra!

-      Nem - rázta meg a fejét az első. - Ennek a méhkasnak most nincs vezére. Kire bíznánk magunkat?

-      Esküt tettünk az uralkodói családra - hörrent fel az öregúr.

-      Én a királyomra tettem esküt és a király halott! - csattant fel az.

-      Csillapodj, Alatar! - emelte fel a hangját a sarokban ülő.

-      Hát ti nem rettegtek? - felé sem fordult - Nem hallottátok, mit mondott az a némber a Sikoltóról? A király jó király volt, mégis... Ez a nő nem fog az ország trónján ülni! Bléz! Te ott voltál, mikor a parancsot kiadták...

-      Ott voltam - bólintott a sarokban ülő nyugodtan. - De nem segít most rajtunk az indulat.

-      Szerinted is egyben kellene tartani a sereget?

-      Semmiképp, hígagyú banda! - csapta fel a sátor ajtaját egy egyszerű ingbe öltözött férfi. Kilógott a még mindig páncélokat viselő társaságból. - A királynő beszámíthatatlan, a gyermeke épp csak megszületett, az ellenség visszavonult. Én azt javaslom, testvérkéim, szórjuk szét a csapatainkat a határ mentén, a fontosabb átkelőknél! Nem ereszthetjük szélnek őket, mert ezek a tetűfarmok pánikot keltenek az emberekben. Tegyünk ígéretet a két szép szemünkre, hogy elkerüljük a nagyobb bajt és nem támadjuk hátba egymást, még ha utasítást követő laposférgek vagyunk is!

-      Ha szétszóródunk, esélyünk sincs ellentámadás esetén - erősködött a vezér.

-      Ha együtt maradunk, még le is nyakaznak, mert az országot védenénk, de a királyunkat nem tudtuk megóvni - vágott vissza Alatar.

-      Ez a beszéd, odvas fogú cimbora! - csapott a vállára Gefron. - Ismeritek a nevemet mind. Ha a finom személyem nem győz meg titeket az igazamról, legalább abban higgyetek, hogy a Baldaronok a király ősi bajtársai! Nem vagyok gyáva, nem árulom el a királyt vagy a családját, de egy egyesített sereg nem oldja meg a problémáinkat, miközben a hortekek százfelől támadnak. Vészeljük át valahogy ezt az időszakot, sirassuk meg a jó királyunkat külön-külön, és ha eljön az idő, újra egyesülünk a Palota zászlói alatt!

Egy madár vijjogott fel valahol kint és a sátorra csend borult. Gefron arcán átsuhant a gyász eddig jól takart árnya, újabb társ elvesztése... Amint az oszú elhallgatott, felvetette a fejét.

-      A legtöbbünknek itt családja van. Otthon vár a kisfiam, annak a kis pondrónak sincs már anyja... Még egy fél évre szedjük össze magunkat! Közülünk senki sem törne a védtelen trónra, jól tudom. Bízom bennetek, mikor azt mondom, fogadjátok meg Alatar tanácsát és ne a királynő kezébe helyezzétek a rátok bízottak életét! A magam részéről holnap indulok délre, Niltor hercegével vagy nélküle.

-      Tiéd tehát a nagy országút és a Sárkányos Kőkapu - bólintott Alatar. - Veletek tartunk mi is, elkellhet ott a segítség.

-      Küldenünk kell valakit a magas hegyek felé is.

-      Nem, a kerisek védik maguktól is a nyugati hágókat - mondta Bléz. - A nagy erdőkhöz, a tengerhez Elezernél jobban elkél a segítség.

Míg a tanácskozás folyt bent, a herceg egymaga állt a fák alatt. Látta az árnyékot, ami mindig feltűnt a jobbján, és a balján tűnt el, minden körben egyre zsugorodva. Látta az árnyékot, de azt már nem értette a szürke fátyolba vont értelme, hol vannak a szárnyak, a csőr, a lábak... összeroskadt alatta a lába, ahogy az oszú a vállára szállt. Kiesett a kezéből a sisak. A madár nem billent le a válláról, farktollai úgy vonták körbe, mint finom pokróc a téli éjszakákon. A herceg ajka megremegett és kitört mögüle a hangos zokogás. Tenyerével a sisakra támaszkodott, meg sem próbált feltápászkodni, válaszul pedig az edzett fém belesüppedt a puha földbe. A fiú rázkódó vállal port dobott rá. Túl nagy volt a teher, meg sem érezte mellette a madár súlyát. Akarta tudni, hogy körülötte most megállt a világ, mert minek is haladna tovább, és csak sírt, megállás nélkül, mint még soha, mióta korán férfivé érett. De a rövid szabadságán gyorsan erőt vett az uralkodó ösztön és minden erejét összeszedve feltápászkodott a földről. Az oszú szárnya  megrebbent és apró mozdulatával a hatalmas végtag lesöpörte a koszt a ruhájáról, csak a már rászáradt vér maradt meg konokul az arcán és a ruháin.

A herceg mélyen beszippantotta a levegőt, lehunyt szemmel állt bírái, a fák előtt, kényszerítette az elméjét az összpontosításra, s ahogy fokozatosan úrrá lett önmagán, úgy szorította egyre jobban a vállát az oszú is. Tollai befedték a vállát, a nyakát, s bár ezt nem vette észre, a lassan emelkedő szárnyak a haját is egészen körbe vonták egy pillanat alatt.

Mikor a karmok okozta fájdalom elviselhetetlenné vált, a herceg szeme kipattant. Az oszú hosszú kiáltásától elnémult a messzeség, hiába repült sebes szárnyán messzebb, mint az első felhők, hangja kísértette a környéket.

Az niltori herceg ezüst hajjal lépett ki a fák koronája alól.