SZÁRNYPRÓBA

1

A királylány a topánkájával megbökte a szandálba bújtatott lábát. Melori csodálkozva nézett fel rá. Nehéz volt a lánnyal, egyik nap úgy viselkedett, mintha játszótársak lettek volna, barátnők bármelyik faluban, a másik nap keményen megparancsolta neki, hogy ne szóljon hozzá, ha nem kérdezi és hajoljon meg, ha meglátja.

-      Képzeld, végre lesz egy igazi hercegem! - hogy nem válaszolt, ingerülten megrázta a kezét. - Na, mit szólsz hozzá?

-      Biztos örülsz neki.

-      Hát persze! Mit ér egy királylány, ha még hercege sincs...? Ráadásul az én hercegem tudod ki? Várj, megsúgom! - hajolt hozzá közel. - Az ezüstvárosi herceg! Mama először aggódott, hogy ha bejelenti magára haragít pár régi királyocskát a környéken, de végül mégis így döntött. Mondd meg, micsoda szerencse!

-      Hatalmas szerencse.

-      Igazi fehér kezű hercegem lesz... csak úgy fénylik majd az ezüsttől, virágokat hoz nekem és megcsókol titokban a kertben...

-      Megcsókol? - kerekedett el a szeme.

-      Persze! Minden herceg szeret titokban csókolózni, te buta! - Ozilea hirtelen elnémult és lesütötte a szemét.

Melori felkapta a fejét és rémülten ugrott le az ablakpárkányból. Majdnem a bokájáig hajolt és nem is mert felegyenesedni, csak onnan leste az Anyakirálynő nehéz fekete szoknyája szegélyét.

-      Szégyellhetnéd magad, Ozilea. Milyen úri leány viselkedik így? Az ablakból lógatni a lábad... Te nem egy rongyos kis csitri vagy!

-      Bocsánat, Mama - suttogta Ozilea és lassan ő is a lecsusszant a földre.

-      Gyere ide, Melori - megnyikkant a mézédes hangtól és remegve a Királynő elé lépett.

Mire megfájdult a bal arca, már a jobbjára is kapott egy pofont.

-      Mama! Én mondtam, hogy másszunk fel az ablakba, ne bántsd őt!

-      Úgy? - a kemény hang még rosszabb volt, mint a pofon. - Jól van, gyere akkor ide te is, Ozilea! Tartsd a kezed!

A királylány halkan felsikkantott, ahogy a pálca a körmén csattant.

-      Ne! - állt elé Melori rémülten. - Az Úrnőm nem tett semmi rosszat! Ha fel is mászott volna az ablakba, le kellett volna róla beszélnem - Az Anyakirálynő arcára sosem emlékezett, csak a hideg szempárt látta mindig maga előtt, amitől halálra rémült.

-      Talán mégsem volt hiba ide hozni téged - mondta neki. - Jól van, tedd a kezed a falhoz! Ozilea, mert Melori azt teszi, amit egy hű udvarhölgynek kell tennie és megvéd téged, ő kapja a büntetést. Le ne merd sütni a szemedet!

Egyszer sem szólalt meg, mialatt a pálca újra meg újra a hátán csattant. A Királynő udvarhölgye kérlelhetetlen volt, de jóval kisebbeket csapott, mintha maga az Anyakirálynő ütötte volna.

-      Tegyél rá borogatást - súgta neki sajnálkozva a végén és az úrnője után iramodott, aki már messze járt.

A térde a kövön koppant. A könnyei végig folytak az arcán és végre hüppögve sírva fakadt.

-      Jaj, Melori - szaladt oda hozzá Ozilea és leguggolt elé. - Ne szomorkodj, ne haragudj! Nem kellett volna elvinned helyettem a balhét! - átkarolta a hátát és Melorinak össze kellett szorítania a fogát, hogy ne kiáltson fel fájdalmában. - Figyelj - szorította meg Ozilea a kezét, ahogy kibontakozott az ölelésből. - Ezentúl mindig maradj mellettem és hagyd, hogy én beszéljek! Nem engedem, hogy anya bántson, soha többet! Na, visszaülünk az ablakba? Meg akarok súgni még valamit.