Lullaby ~ Canción de Cuna ~ Altatódal

Altatódal

Feladta az életét. Mire találtak egy kikötésre alkalmas partot, már jócskán benne voltak a délutánban. A hajó biztosítása közben fél szemmel figyelte Gilt, aki az ismeretlent kémlelte. Nem igen akart a partra szállni. Ha őszinte akar lenni, neki sem füllöt a foga a dologhoz. Ekkor hallotta meg a hajó orra felől João hangját. A „tengerre született" portugál éppen félig kilógva hevert a hajó korlátján.

Ha bárki azt mondja neki induláskor, a portugál az út felétől tengeri-beteg lesz, habozás nélkül kineveti. De megtörtént. João hamuszürke arccal bámulta a hajó oldalát nyaldosó hullámokat.

- Mikor szállunk partra, uram? – Majdnem rávágta, hogy holnap, de nem csak João sínylette meg az utat. Plusz a víz és élelem készletük is szinte teljesen kimerült.

Röviden rajta és a lovagon kívül senki sem volt már munkára képes állapotban.

- Gilbert, velem tartasz? – Az ifjú reflexből bólintott, ha sejtése nem csal. Ha gondolkodott volna előtte, fixen nemet mond. Így viszont ők ketten néhány kulacs és 2 tőr társaságában kimentek a partra.

Az erdőbe lépve, néhány méter után az „út" összezárult mögöttük. A délutáni nap fénye is alig jutott be a levelek alá. Nem ijedős típus, de most minden érzékszerve a környezetére fókuszált. Volt valami baljós ebben a helyben.

Néhány óra kutyagolás után lett is ötlete, mi lehet az.

Gilbert dermedt meg mellette és ez késztette őt is megállásra.

- Mi a jó ég ez? – Nem tudta, de bármi is volt, neki égnek állt a szőr a hátán. Pláne, hogy minél tovább nézte a szobrot (?), annál inkább úgy érezte, a szobor visszanéz rá.

- Futkos a hideg a hátamon. –Nem vitatkozott Gilbert megjegyzésével. Ráadásul gyanúsan ember formája volt. Mivel azonban iható vizet nem találtak még, tovább folytatták a keresést.

- Antonio, lassan forduljunk vissza. –A fény egyre növekvő hiánya is sürgette őket.

- Igyekezzünk. –Néhány perccel később azonban leesett az álluk. Szó szerint 100 métert ha mentek, mikor megtalálták a forrást. Gyönyörű kis tavacskát táplált, a partján hatalmas, számukra ismeretlen fajta fával. Viszont akadt egy kis gond.

Vizük lett.

Az utat viszont nem tudták a hajóhoz. Közben a délután alkonyba fordult. A fék levelei mély lila színt öltöttek, az ég alja pedig vörösen izzott.

- Ha nem lennénk szarban elnézném még egy darabig. – Mondta ki hangosan gondolatait. Gil is eleinte mosolygott, majd ez a mosoly leesett az arcáról. Kissé riadtan nézett szemeibe.

- Túl nagy a csend. –Még éppen ezt a mondatot emésztgette, mikor meghallották.

Egy velőt rázó sikoly szelte át az erdő csendjét. Mire kettőt pislantott, már a kezében volt a tőre, hátán pedig érezte Gil hátának megnyugtató melegét.

- Tony?

- Menjünk.

- De... - Újra felhangzott a sikoly, de ez most más volt. A fák pedig válaszoltak a hangnak. Rémisztő táncra keltek előttük. Ágaik fenyegető karokként nyúltak feléjük, a levelek pedig, mint vértől ázó tőrök vártak rájuk.

Nem gondolkodott. Megragadta Gilbert kezét és futott az ellenkező irányba.

Szíve szerint azonnal kifutott volna a hajóval, de ez jelen esetben lehetetlen. Több okból is:

1. Nincs ellátmányuk,

2. A hajó javításra szorul

3. Előtolta képét a kíváncsisága