Constraint h.s. hun.

Előszó

„Charlotte Andersonnak hívnak, de mindenki csak Lottieként ismer. Az igazat megvallva jobban is kedvelem a becenevemet. A valódi nevemtől egyszerűen a hideg futkoss a hátamon, ugyanis egy mesefilmben szereplő pókról neveztek el, ami több évtizednyi éves, és ráadásul még határozottam utálom is. Nem igazán rajongók érte, amire talán az is közre játszhatott, hogy túl sokszor láttam a televízióban. Meg egyébként is már, elsőre sem vált a kedvencemmé, ugyanis nem igazán látom értelmét annak, hogy egy malac szövetkezik egy éneklő pókkal– megint elkalandoztam, ugye?" Megnyomtam a stop gombot a laptopomon, majd egy nagyot sóhajtva figyeltem az előttem lévő képernyőt.

Mindig hajlamos vagyok arra, hogy elkalandozzam.

A kezdés határozottan jó volt, de ha egyszer eltérek a tárgytól, akkor búcsút mondhatok az egész beszédemnek. Épp a házi feladatomat próbálom elkészíteni az online kommunikáció órámra – online beszéd, ja, tudom –, ahol magunkat kell bemutatni egy előadás formájában a jó jegyért cserében. Tisztában vagyok vele, hogy az online kommunikáció órám felér egy kivégzéssel, mivel nem ugyanaz a dolog az, ha kiállsz az emberek elé és elmondod a beszédedet, mintha egy kamerában szónokolnál. De azt is tudom, hogy milyen sokba kerül a benzin, és nekem egyáltalán nincsen se pénzem, se időm arra, hogy hetente kétszer megtegyem az iskoláig vezető utat, egyetlen egy óráért. S azzal, hogy online végzem el a kurzust rengeteg időt és pénzt megspórolhatok.

Csak egy gond van ezzel az egésszel, hogy igazi halogató vagyok.

Mindig az utolsó pillanatokban csinálom meg a feladataimat. Ha egy tanár két hetes határidővel rám bízna egy esszé megírását, akkor garantálhatnám neked, hogy a leadás előtti éjjelen fejezném be és küldeném le. Nyugodtan hívhatnál lustának, vagy nevezhetnél motiválatlannak, de én jobban szeretem a halogató titulust.

Megnyomtam a felvevőgombot és újra nekiültem a beszédemnek.

„Charlotte Andersonnak hívnak, de a becenevem Lottie. De te úgy szólítasz, ahogy szeretnél; csak elmondtam, hogy van egy becenevem. Na, mindegy, tizenhét éves vagyok, a születésnapom pedig november 20-ára esik, és..." hirtelen elvesztettem a gondolataim fonalát, ezért még egyszer meg kellett nyomnom a videó rögzítő gombját. Összeszorított fogakkal ellöktem magam az íróasztalomtól és kiszabadítottam a hajamat a szorosra fogott hajgumimból, aminek hatására az összes hajszálam a hátamra omlott.

Egy dolog, amit megtanulhattam, hogy pocsék vagyok a szónoklásban.  Azt hiszem, az segíthetne, ha előre megírnám magamnak vázlatszerűen – fenébe is, hallottam emberekről, akik szintén egy előre megírt szöveget a képernyőjükre ragasztották fel.  Papírról olvasták fel, és teljesen úgy tűnt, hogy mindannyian spontán beszélnek. De ehhez túlságosan makacs vagyok, hisz mindig, mindenben a nehezebb utat választottam.

Ezenfelül, úgy gondolom sokkal könnyebb spontán beszélni, csak egy baj van, hogy belőlem hiányzik az a képesség, hogy csak úgy szónokoljak egy témáról minden segítség nélkül.

Végül megadtam magam, kitéptem egy darab papírt a jegyzetfüzetemből és elkezdtem pár dolgot írni magamról. Utáltam az ehhez hasonló feladatokat, főleg mert fogalmam sem volt, hogy mit írhatnák. Persze, az könnyű, hogy elmondom, hogy hány éves vagyok, vagy mi a kedvenc színem, de ezek után már teljesen tanácstalanná váltam.

Mondhatom azt, hogy teljességgel pánikba estem, mert fogalmam sincs, mihez kezdek, ha elvégeztem a gimnáziumot?

Hogyan tudnám megmondani anyának, hogy semmi jó ötletem nincs a jövőmre vonatkozóan?

Abbahagytam a vázlat írást, amikor úgy ítéltem meg, hogy kifogytam a mondanivalómból. A normális emberek, ilyenkor miről beszélnek? Szeretek-e lovagolni? Nem, igazából soha nem ültem még lovon ezelőtt. Szeretek-e olvasni? Oh, igen, valójában nagyon is szeretek, úgyhogy gyorsan nekiálltam újra jegyzetelni. Hozzá is adtam három könyvet, ami eszembe jutott ebben a pillanatban, amivel alá is támasztottam, hogy igenis élvezem eme időtöltést.