𝐖𝐀𝐊𝐄 • 𝐂𝐇𝐀𝐍𝐆𝐋𝐈𝐗 || ✓

v.

chapter five ;;

━  𝙟𝙚𝙨𝙩.

⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀
⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀

Telefon csipogás zavart bele a cigaretta füstös levegőbe. A nevetések elhalkultak, s összeráncolt szemöldökkel nézett egy lány a véreres szemű Hyunjinra, ki az asztalon ülve nevetett barátjával.

– Hé, Jinnie! A telefonod jelzett – mosolygott elragadóan a lány, segítőkészen átnyújtva az említett tárgyat a fellegekben járó fiúnak.

Hyunjin röhögve elfogadta tőle mobilját, majd feloldva azt hunyorogva olvasta el üzenetét. Haverja sörrel a kezében hajolt kíváncsian a képernyőbe.

– 'Szia, Hyung~! Bocsáss meg a zavarásért, de hamarosan forgatnunk kéne. Azt említetted, hogy hétfőn ráérsz, akkor az a nap esetleg megoldható? Előre is köszi a választ! ^^' – olvasta fel, hangot adva a privát üzenetnek. Hyunjin barátja érdeklődve vigyorgott. – Ki az a Lee Felix? – kérdezte.

Hyunjin legyintett. – Csak egy kilencedikes, akivel együtt dolgozom a suliújság tehetség-videójan. Ő vállalt el – magyarázta kissé nehezen forgó nyelvvel.

Nem volt annyira részeg, azonban a marihuána segített neki elérni egy olyan állapotot, hogy gondolkozás nélkül beszéljen – picit sem belegondolva, szavai mekkora tört szúrhatnak más szívébe.

A haverja összeröhögött a többi taggal, kik ugyanazt gondolták a történetről.

– Hyunjin, nem ez a fiú bámul téged folyton? Egyértelmű, miért választott téged: Bejössz neki – lökött finoman vállára. Azt hitte, barátja ennyire vak lenne, ám tisztábban látta a dolgokat, mint azt maga is gondolta volna.

Vigyorogva bólintott a magasabbik. – Tudom. Épp ezért viccesebb – vont vállat.

A kijelentését kuncogások követték. Barátai gúnyosan kezdtek beszélni Felixről, analizálva a külsejét és esetlenségét. Az elejétől fogva tréfának tituláltak őt, miközben a szőke, tudatlan fiú hónapokig reménykedett viszonzott érzéseiben.

Szegény kicsi, ártatlan fiú – gondolta az egyetlen ott tartózkodó, aki nem nevetett a többiek oltásain. Italát fogva, dühösen meredt a fából készült kocsma asztalra. Undorodott a körülötte álldogáló, részeg, betépett diáktársaitól. Fel akart üvölteni. Egyenként leszidni mindenkit, aki valaha rosszindulatúan jegyzett meg bármit is a szőke fiúról.

Seungmin, aki szintén csendben merengett a történteken; észrevette Changbin feszült hangulatát. Mivel mindent hallott ő is, nem kérdőjelezte meg. Elég hamar rajött viselkedése okára. Vizébe kortyolva megingatta fejét, kisvártatva pedig csendre utasította legjobb barátja gondolatait megszólalásával:

– Hyung, ha ennyire zavar, miért nem állítod le őket? – vonta fel szemöldökét.

Changbin felocsúdott mérgéből. Gondolt már erre az eshetőségre, mégis megrázta fejét.

– Nem az én dolgom. Semmi közöm ahhoz a Felix gyerekhez – felelte. Nyelve keserűnek érzett minden kiejtett szót, de akkor is makacsul tartotta magát önfejűségéhez: Feleslegesnek gondolta játszani a nagy hőst. – Amúgy is... – folytatta Changbin. – Az a hülye most egy rózsaszín ködös álomban él. Reménytelen szerelmesként kergeti vágyait, amik sosem lesznek kielégítve.

Seungmin vizes üvegét szemlélve emésztette Hyungja szavait. Egyetértett vele, azonban nem tartotta olyan reménytelen esetnek az egészet.

– Elég könnyen segíthetnél szegényen.

Seungmin szavain felhorkant Changbin. – Mégis hogyan?

Barátja pár pillanatot némán maradva vívódott magában. Nem tudta, mit indít el tanácsával. Nem állt szándékában még több bajt okozni az emlegetett, Felix nevű fiúnak.

De szinte érezte a hamarosan bekövetkező könnyeit saját arcán. Hallotta a zokogását, amit a könyörtelen kiábrándulása éltet majd. Szánta őt. Éppen ezért, nem akarta, hogy összefacsarodjon szíve, akárhányszor meglátja szomorú arcát az iskola folyosóin.

Changbin szemeibe nézett, s lehető legtöbb mennyiségű komolyságot próbált tuszkolni hangsúlyába.

– Ébreszd fel őt, Changbin.