Az igazi határsértő

3. rész - Magda

1960. szeptember 24.
tiszti lak

Azt hiszem, szerelmes vagyok.

A szó nemesebbik értelmében szerelmes.

Ez az a szerelem, amit az irodalom nagyjai megírtak, most az egyszer mégis cserben hagynak, mert nem jut eszembe sem hasonlat, sem idézet, még csak szavakat sem tudok tőlük kölcsönkérni, hogy elmondjam, mit érzek.

Hajnalban, amint visszaértem a szobámba, nem feküdtem le aludni, hanem rajzolni kezdtem. Őt. Egy másodpercet sem aludtam.

Magda.

Ez a neve.

Nem számítottam rá, hogy Boriszov ostoba ötlete ennyire jó véget érhet. Ez az egész vele kezdődött, amikor el akarta kötni az egyik UAZ-t, hogy bort vagy pálinkát lopjon, esetleg mindkettőt. Az alhadnagy, Poljakov pedig, ahelyett, hogy leteremtette volna, kapott az alkalmon. Hogy Boriszovnak miért éppen az alhadnagyot jutott eszébe belevonni, azt nem értem. Azt sem, Szása hogy csapódott hozzájuk, de mire én lefüleltem a díszes bagázst a kapunál, már velük volt, ő vázolta nekem a tervet.

– Nem vagytok normálisak – összegeztem a véleményem, miután Szása a mondandója végére ért.

Boriszov ott vigyorgott a volán mögött, Poljakov a válla felett leskelődött. Aggódott ám, mert hát ő volt hármuk közül az elöljáró, ha valakit megrángathattam volna, az Poljakov volt. Most, hogy így átgondolom, Boriszov valószínűleg ezért vitte Poljakovot magával. Aztán belekeveredett a bolond hadnagy is, jómagam, és mindnyájunk közül valószínűleg nekem volt azon az estén a legfontosabb, hogy ott legyek.

Azért nem engedtem könnyen:

– Ezért hadbíróságra is kerülhetnétek – mutattam az UAZ-ra. – Illetéktelenül elkötni...

– Ne legyél ilyen besavanyodott, hadnagy – intett le Szása. – Miért kellene azért hadbíróságra menni, mert hozni akarunk egy kis bort? Nem ártunk mi senkinek.

– Katyin főhadnagy... – kezdtem volna.

– Részeg – kotyogott bele Poljakov. – Alszik, mint a bunda.

– Nem hall az ilyenkor semmit! – röhögött Boriszov.

Szása odahajolt hozzám, úgy súgta:

– Nincs itt apád, hogy fejmosást tartson, ha mégis lebukunk. De nem fogunk lebukni – tette hozzá hangosabban, kacsintott.

Túlságosan emlékeztetett Averkijre.

Visszanéztem a laktanyára, a barakkban még elég sok emeleten égett a villany. Gyorsan kellett mérlegelnem, és hirtelen magam sem értettem, miért mondok igent, miért ülök be az UAZ-ba. Így kellett lennie, velük kellett mennem, most már értem, de ott, akkor csak egy sugallat vezérelt.

Sokáig utaztunk, hamar ráuntam a fiúkra, a trágár és buta viccekre. Szása egész jól szóval tartott, amikor észrevette, hogy kezdtem megbánni a dolgot. Találtunk egy pincét, tele borral, de ez nem volt elég Boriszovnak. Alaposan meghúzta az egyik elemelt üveget, úgyhogy a vezetést Szása vette át.

– Inkább fordítsd vissza – mondtam neki, amikor beültem mellé.

– Menjünk még el erre – bökött a földútra. – Ha egy volt, lesz több is!

– Menjünk, menjünk! – helyeselt a hátam mögül Boriszov.

Akkor, ott szerettem volna pofán verni. Most már össze-vissza csókolnám őt is, mert erősködött, és Szását is, mert hallgatott rá.