Az igazi határsértő

4. rész - Cseresznye

1960. szeptember 30.
tiszti lak

Írt.

El sem hiszem. Itt van Magda levele előttem, és én csak hitetlenkedek, mert az elmúlt napokban lebeszéltem magam a reménykedésről.

Nem volt ma sok dolog. Ebéd után a tiszti lak lépcsőjén ültem, vázlatolgattam, bár magam sem tudtam, mit szeretnék rajzolni. Felpillantva észrevettem Szását, ahogy a barakk felé sétált. Két ujjal tisztelgett előttem, mire odaintettem magamhoz.

– Az ujjaidat össze fogom ragasztani, ha ezt még egyszer meglátom – mondtam neki.

– Rossz napunk van, hadnagy elvtárs? – Az egyik lábát a legalsó fokra tette, a korlátnak támaszkodott. – Kössek szalagot a hajamba, hogy felvidítsam?

– Nem lennél tőle csinosabb.

– No, ne tiporjon az érzéseimbe.

Teli szájjal vigyorgott rám, nem tetszett, ahogy pimaszkodott velem.

– Túlságosan ráérősen sétálgatsz itt – jegyeztem meg.

– Megfontoltan, hadnagy elvtárs.

– Úgy?

– Ha valamit üldözünk, akkor elrohan, nem igaz? Hát, én sem üldözöm a munkát, még a végén elszalad.

Szása elégedett volt a válaszával, én kevésbé.

– Mondd csak, mit takarítanál szívesebben: a fürdőket vagy a konyhát? – érdeklődtem.

– Ezt miért kérdezed? – Nyomban lehervadt a vigyora.

– Elméleti kérdés.

– Nem hiszek neked – rázta a fejét. – Tudom, hova vezet ez.

– Vedd utolsó figyelmeztetésnek – hagytam ennyiben. – Örülj neki, hogy ilyen jószívű vagyok veled. A szemtelenkedéssel semmire sem fogsz jutni.

– Nézz rám, hadnagy! – tárta szét karjait. – Soha nem leszek ezredes! Akkor meg nem mindegy?

Ekkor vettem észre a posta szolgálatost, egyenesen felém tartott.

– Hadnagy elvtárs! – vágta haptákba magát előttem.

Szására néztem.

– Példát vehetnél róla – mutattam a fiúra.

– Én már öreg vagyok ehhez – vont vállat.

Szó nélkül hagytam, inkább a katonához fordultam.

– Mondja.

– Levele jött – válaszolt, átnyújtotta nekem a borítékot. – Magyar posta hozta az imént.

A szívem botlott egyet. A szemem sarkából láttam, hogy Szása szája először néma "ó!"-t formált, majd elvigyorodott.

– Fontosnak gondoltam. – Nem tudom, mi lehetett az arcomra írva, de a fiú elpirulva magyarázkodni kezdett. – Ha magyaroktól jött... Ezért hoztam el.

– Jól tette – nyugtattam meg.

Felálltam a lépcsőről, elvettem tőle a borítékot, és intettem neki, hogy elmehet. A bélyeg valóban magyar volt, az írás a borítékon kissé bizonytalan, betűk szélesek és egyenesek.

– Milyen érdekes, hogy helyből kap leveleket, hadnagy elvtárs – színlelt komolyságot Szása. – Biztos rendkívül fontos...

– Mit is mondtál, mit takarítanál ki szívesebben?

– Most jut eszembe! – kapott a homlokához. – Fontos megbeszélni valóm van Boriszov őrmester elvtárssal! Leléphetek, ugye, hadnagy?

– Ne is kerülj a szemem elé – hessegettem el.