1960. szeptember 30.
tiszti lakÍrt.
El sem hiszem. Itt van Magda levele előttem, és én csak hitetlenkedek, mert az elmúlt napokban lebeszéltem magam a reménykedésről.
Nem volt ma sok dolog. Ebéd után a tiszti lak lépcsőjén ültem, vázlatolgattam, bár magam sem tudtam, mit szeretnék rajzolni. Felpillantva észrevettem Szását, ahogy a barakk felé sétált. Két ujjal tisztelgett előttem, mire odaintettem magamhoz.
– Az ujjaidat össze fogom ragasztani, ha ezt még egyszer meglátom – mondtam neki.
– Rossz napunk van, hadnagy elvtárs? – Az egyik lábát a legalsó fokra tette, a korlátnak támaszkodott. – Kössek szalagot a hajamba, hogy felvidítsam?
– Nem lennél tőle csinosabb.
– No, ne tiporjon az érzéseimbe.
Teli szájjal vigyorgott rám, nem tetszett, ahogy pimaszkodott velem.
– Túlságosan ráérősen sétálgatsz itt – jegyeztem meg.
– Megfontoltan, hadnagy elvtárs.
– Úgy?
– Ha valamit üldözünk, akkor elrohan, nem igaz? Hát, én sem üldözöm a munkát, még a végén elszalad.
Szása elégedett volt a válaszával, én kevésbé.
– Mondd csak, mit takarítanál szívesebben: a fürdőket vagy a konyhát? – érdeklődtem.
– Ezt miért kérdezed? – Nyomban lehervadt a vigyora.
– Elméleti kérdés.
– Nem hiszek neked – rázta a fejét. – Tudom, hova vezet ez.
– Vedd utolsó figyelmeztetésnek – hagytam ennyiben. – Örülj neki, hogy ilyen jószívű vagyok veled. A szemtelenkedéssel semmire sem fogsz jutni.
– Nézz rám, hadnagy! – tárta szét karjait. – Soha nem leszek ezredes! Akkor meg nem mindegy?
Ekkor vettem észre a posta szolgálatost, egyenesen felém tartott.
– Hadnagy elvtárs! – vágta haptákba magát előttem.
Szására néztem.
– Példát vehetnél róla – mutattam a fiúra.
– Én már öreg vagyok ehhez – vont vállat.
Szó nélkül hagytam, inkább a katonához fordultam.
– Mondja.
– Levele jött – válaszolt, átnyújtotta nekem a borítékot. – Magyar posta hozta az imént.
A szívem botlott egyet. A szemem sarkából láttam, hogy Szása szája először néma "ó!"-t formált, majd elvigyorodott.
– Fontosnak gondoltam. – Nem tudom, mi lehetett az arcomra írva, de a fiú elpirulva magyarázkodni kezdett. – Ha magyaroktól jött... Ezért hoztam el.
– Jól tette – nyugtattam meg.
Felálltam a lépcsőről, elvettem tőle a borítékot, és intettem neki, hogy elmehet. A bélyeg valóban magyar volt, az írás a borítékon kissé bizonytalan, betűk szélesek és egyenesek.
– Milyen érdekes, hogy helyből kap leveleket, hadnagy elvtárs – színlelt komolyságot Szása. – Biztos rendkívül fontos...
– Mit is mondtál, mit takarítanál ki szívesebben?
– Most jut eszembe! – kapott a homlokához. – Fontos megbeszélni valóm van Boriszov őrmester elvtárssal! Leléphetek, ugye, hadnagy?
– Ne is kerülj a szemem elé – hessegettem el.
KAMU SEDANG MEMBACA
Az igazi határsértő
RomansaVaszilij Minovszkij nem a szerelmet, hanem a szabadságát kereste Magyarországon. A szabadságot, amiért nagy árat kellett fizetnie az 'ördögnek'. Pokornyijov tábornok karmai közé egyedül sétált, nem számított rá, hogy Magyarországon fogja megtalálni...