A névtelen hős // minsung

9. nap

Ma sátorozni terveztünk a nagymamám kertjében. Úgy voltunk vele, hogy egyszer ki kell próbálni a sátort (ami egyébként hyung sátra), mert szeretnénk később a dombtetőn táborozni.
Igazából a délelőtt azzal telt, hogy vártam a délutánt. Már 3-kor előkészítettem mindent. Csináltam limonádét is, elmentem a boltba cuccokért, szendvicseket is készítettem.
Eredetileg a macskák miatt gondoltuk, hogy a hátsókertben legyen, de amiatt is jó, hogy ha bármi baj lenne, be tudunk menni a házba.

Elől, a lépcsőn ülve vártam rá a telefonomat nyomkodva és fél percenként körülnézve, hogy mikor jön.
Majd egyszer végre eljött a pillanat, amikor megláttam a barna haját, egyből felálltam és odarohantam kinyitni az ajtót.
- Szia, hyung!
- Szia, Sungie. Már ennyire vártál? - mosolygott rám.
- Nem volt más dolgom, úgyhogy igen - mosolyogtam vissza - Na gyere!
Elballagtunk a hátsókertbe, ahol lenyűgözve állt, valószínűleg azért, mert csak a sátort hozta.
- Te, Jisung, arról nem volt szó, hogy 5 csillagos szállodát varázsolsz ide...
- Nekem nem kell mondani az ilyesmit, alap. Vagy elfogadod, vagy...elfogadod.
- Akkor...elfogadom.
- Helyes. Tölthetek limonádét?
- Igen, kérlek.

Elvoltunk így egész vacsoraidőig. Bementünk kihozni a vacsorát, amit mama csak nekünk készített elő: volt sushi, szendvics és egy-egy tál rámen; ami gyorsan el is fogyott.
Vacsi után elkezdtük összerakni a sátrat. Meglepődtünk, mert elég hamar megvolt. Lehoztam 2 párnát és 2 hálózsákot, meg mellé takarókat.
- Hyung, kapd el! - kiáltottam, majd odadobtam neki a párnákat.
- Arccal tompítottam, de elkaptam - mondta a lehető legunottabb hangon, amin elnevettem magam, ő csak mosolygott.
- Adogatom a dolgokat, te elrendeznéd?
- Igen. Na add azokat a hálózsákokat, mert megszakadsz.
Miután lepakoltunk mindent, ledőltem a hálózsákomra fejemet a párnába temetve.
- Eddig bírtad, Jis? Még csak most kezdődik az egész - nevetett, majd összeborzolta a hajam, amire egyből nevetve felé fordultam.
- Megnézzük a cicákat? - kérdeztem.
- Jó ötlet.
Halkan odalopóztunk a tegnap felfedezett bokor alá, ahol egyből egy kis felfedező üdvözölt minket.
- Hát szia - gügyögte mosolyogva, majd leguggoltunk hozzá - Elszöktél, kiskópé?
A cicus csak nyávogott egyet, majd odadörgölte magát hyunghoz.
- Ezek már pár hetesek lehetnek - tette hozzá.
- Értesz a macskákhoz. Nézd, mennyire szeretnek!
- Valóban. Szinte a macskákon nőttem fel; mindig körülvettek, mindig adtam nekik a kajámból, mindig megsimogattam őket, és szerették, ahogy én is. Bár saját macskám még nem volt, mivel nem tudtam volna róla gondoskodni. De őket nem hagyhatjuk utcán felnőni, annyira picik és aranyosak!
- Egyedül nem is tud mindig gondoskodni ilyesmiről az ember, ezért vagyunk itt ketten. Ki kell találni, hogy hol tartsuk őket, itt vagy nálad. És benti macskáknak kéne lenniük, hogy eggyel kevesebb esély legyen arra, hogy kiszöknek.
- Szerintem legyenek nálam. Mindig is vágytam ilyesmire és én amúgy is egyedül vagyok.
- Kivéve, hogy szinte minden nap együtt vagyunk - nevettem - Ja, és nevezd el őket te!

Névtelen hős szemszöge

3 kiscica gazdája leszek, ha elválnak az anyjuktól. És most rajtam áll a sor, hogy nevet adjak nekik.
- Lássuk csak...legyen az egyik Soonie. Az hasonlít a Sungiera. A másik lehetne Doongie, az aranyosan hangzik. A harmadik cicuska pedig Dori lesz - gondolkodtam.
- Ez a csöppség legyen Soonie - emeltem fel a tenyerembe, majd felálltam, és közelebb sétáltam a kuckójukhoz, majd leraktam az anyamacska mellé Sooniet - Ő ott legyen Doongie, a mellette csücsülőt pedig Dorinak fogom hívni.

Már mindketten elfáradtunk és meguntunk minden társasjátékot amink volt. Aludni készültünk, de egy hívást kaptam:
- Lee Minho az? - hallatszott miután kimentem a sátorból és felvettem a telefont.
- Igen. Sürgős a beszélgetés?
- Muszáj közölnöm magával, az apjával már beszéltem. Az anyját holtan találták a lakásában, túl sok altatót vehetett be. Alkoholt is találtak a házban. Őszinte részvétem, ha bármiben tudok segíteni a továbbiakban, hívjon. Az apja azt mondta, hogy mindent áll a temetéssel kapcsolatban.
Ekkor bontottam a hívást, majd térdre estem a sokktól. Sose lehettünk igazán közel egymáshoz, de édesanyámmal semmi problémám nem volt. Apa tette tönkre szegényt. Az esésem hallatára kifutott Sungie és elém térdelt; én csak könnyeztem.
- Hyung, mi történt? Miért sírsz? - kérdezte aggódva, majd arcomra tette a kezeit.
- Most hívtak, hogy édesanyámat holtan találták a lakásában. Altató és alkohol...- válaszoltam megsimítva a finom kezeit, amire ő megölelt, jó mélyen.
- Sajnálom, fogalmam sem lehet arról, hogy milyen érzés lehet elveszteni az anyukád, de részvétem. Én mindig itt leszek neked, hyung - mondta sírva, hátulról enyhén a hajamba túrva. Megsimítottam a hátát, majd fülébe suttogtam:
- Tudom, Sungie. Rád mindig számíthatok. De tudod, nem voltam közel anyához, mindig csak meg akartam ismerni. Azért sírok, mert ezt sose tehettem meg - majd a nyakába fúrtam a fejem.
- De akkor is, rossz téged sírni látni! - szipogta.
- Akkor te se sírj, ígérem, abbahagyom én is.
Elengedte az ölelést, majd újra arcomra helyezte kezeit és elmosolyodott egy utolsó könnycseppet ejtve. Én tátott szájjal néztem a látványt olyan gondolatokkal, amiknek nem kellene létezniük. Mikor már nem bírtam tovább, a derekára fogtam.

Jisung szemszöge

Ő most...hyung most...a derekamat fogja... Nem, Jisung, fókuszálj! Nem gondolhatsz ilyesmire! Nem csókolhatod meg csak úgy, igaz?
Nem is tettem. Inkább leültem eltakarva az arcom, mikor ő is realizált és levette kezeit rólam...amit kicsit bántam.
- Gyere Jis, menjünk vissza a sátorba - borzolta össze a hajam, majd felsegített és visszamentünk.
Nem kellett sok és egymást ölelve elaludtunk: az én fejem hyung mellkasán, a kezei a hátamat cirógatva.

___________________________________________

Ehhez most nagyon nem tudok mit fűzni, rátok bízom ezt a részt

(Csak annyit, hogy MÉG csak 2 részt kéne MA megírnom, hogy utolérjem a sejehujám...enyhén szólva le vagyok maradva...fényévekkel.)