Hercegnő a Maffiában

Harmadik fejezet

„Miss Novakiv? Készen áll? Mr.Agosti már a kocsiban várja önt." Szólalt meg Jane, aki a szobám túlsó végéből várt rám. Ekkor éreztem csak igazán úgy, mintha a szívemre hatalmas súlyokat pakoltak volna.

A puszta gondolatától felfordult a gyomrom, hogy el kell költöznöm egy ennél is veszélyesebb helyre. Arról nem is beszélve, hogy úgy kell beülnöm az autóba, hogy ő valószínűleg végig mellettem fog ülni.

Minden erőmmel azon voltam, hogy legalább néhány mély lélegzettel lecsillapítsam hevesen kalapáló szívemet, majd megragadtam a táskámat. A kilincshez nyúltam, mikor eszembe jutott, hogy a gyűrűről teljesen megfeledkeztem.

„Francba." Dünnyögtem az orrom alatt, majd gyorsan visszaléptem érte és dobozostól a táskámba söpörtem.

„Jövök már!" Közben pedig már nyitottam is az ajtót, amin ekkor toppant be Jane is, és kishíján egymásba ütköztünk.

„Jaj kedvesem, a sebednek szerintem nem ártana egy újabb tisztítás, mert megint elkezdett vérezni. Gyere, még biztosan tudnak várni pár percet." Mondta egy igazán anyai sóhaj kíséretében. Jane igazán profi munkát végzett és három perccel később már egy rózsaszín kötéssel a fejemen indulhattam neki utamnak.

„Köszönöm!" Fordultam vissza még egyszer utoljára felé, miközben az átkozott, kövér könnycseppek lefelé gördültek az arcomon. Tudta ő is jól, hogy ezzel nem csak a mai napot, hanem az elmúlt éveket köszönöm meg neki. Ő volt az, akire mindig számíthattam és az egytelen ebben a házban, aki tényleg hiányozni fog. Nélküle tudom, hogy nekem tényleg nem marad senkim.

Apám hangja hasított végig az emeleten, miközben az én nevemet kiáltotta, hogy ideje lenne már mennem.

Könnyeimet próbáltam észrevétlenül letörölni, és úgy leérni a földszintre, mintha nem ezek lennének a legsúlyosabb lépteim. Az ujjaim teljesen elfehéredtek, ahogyan próbáltam kapaszkodni a táskámba. Mintha az bármilyen menedéket is nyújthatna.

Hajamat fentre, egy szoros copfba kötöttem. Egy sima, egyszerű kék farmert, valamint egy fekete V-nyakú pólót viseltem, ami túl nagy volt rám. A szekrényem amúgy sem tartalmazott sok extra ruhát, szóval ez volt minden, ami tőlem telt.

„Annyira sem méltat, hogy beljebb jöjjön üdvözölni téged." Kuncogott anyám a saját megjegyzésén, miközben tetőtől talpig végig mért.

„Nézd csak apa, milyen boldogan sétál el innen, hogy annak a szemétládának majd széttárhassa a lábát. Mondjuk, mindig is tudtuk, hogy ő egy igazi kis kurva." Motyogta Anastasia, egy megvető pillantást intézve felém. Kizártam minden felém irányuló megjegyzést, csak mentem egyenesen az ajtó irányába.

Amint kiértem a nyitott térre, megpillantottam egy fekete kocsit a feljárónkon, amiről süvített, hogy nem egy olcsó darab. Kicsit hezitáltam és alig mertem megmoccanni.

„Miss Novikov, kérem hadd vegyem át a táskáit." Egy idősebb férfi termett ott mellettem és mielőtt válaszolhattam volna, már a csomagtartóba helyezte a csomagjaimat.

Vajon tényleg ott ült bent az autóban? Nekem talán ez mellé, az ember mellé kéne beülnöm az anyósülésre?

A szívem ismét hevesen vert a mellkasomban, mikor az idős férfi kinyitotta előttem az egyik ajtót és megpillanthattam Mr.Agostit, aki minden figyelmét a telefonjának szentelte.

A haja, átvéve az uralmat gazdája felett, rakoncátlanul állt mindenfele, de még így is tökéletes rálátás volt füle mögött lapuló tetoválása.