Hercegnő a Maffiában

Tizenhetedik fejezet

„Allison, szerinted van bármiféle módja annak, hogy megállítsam ezt az egész őrületet?" Tettem fel végre valakinek a kérdést, ami egy ideje már nyomta lelkem, miközben az előttem levő tányér tartalmát tologattam ide-oda.

A szólított fél tekintete olyan sebességgel szegeződött rám, mintha legalább azt mondtam volna neki, hogy én valójában vámpír vagyok.

Az étkezőben csend honolt, mint azt már megszokhattam. Időnként egy-egy alak libbent be mellénk, megtölteni a poharamat friss vízzel, vagy kijavítani bármiféle eltérést az asztal rendezettségét illetően. Ám mindezt leszámítva, csend.

Semmi válasz, csak halk torokköszörülés.

„Sajnos szerintem nincs. Jobban mondva, még ha meg is próbálkozna vele, Mr.Agosti nem hagyná annyiban a dolgot." Jött az őszinte válasz, egy igazán szomorú és együttérző tekintet kíséretében.

Csak egy apró bólintásra futotta részemről, majd még igyekeztem egy keveset legyűrni torkomon, az előttem gőzölgő tésztából.

Ráérősen, ismét szemügyre vettem környezetemet, de nem tudtam elvonatkoztatni a már ismerős érzéstől, hogy én, valójában nem vagyok más, mint egy kalitkába zárt madár.

„Sofia? Mégis mit tudsz, ennyire mélabúsan bámulni?" Csengett fel mögülem az ismerős, olasz akcentus, de még mielőtt hátra fordulhattam volna irányába, már le is dobta magát az egyik mellettem árválkodó székre.

Az eddigi találkozásainkhoz hasonlóan most is ott ült az arcán, kisfiús mosolya.

„Csak éppen élvezem az extravagáns életemet itt lent, a pokolban." Válaszoltam cseppet unott stílusban, miközben egy újabb falat tésztát emeltem fel tányéromról.

„Miért nem tartasz velem és Connorral egy jó kis edzésre? Valójában nagyon izgalmas mérkőzések szoktak kialakulni. Talán még egy kis felgyülemlett agressziót is ki tudnál adni magadból. Azokat is, amiket éppenséggel ő okozott." Nevette el magát mondata végére, ám nekem igenis úgy tűnt, mint aki teljesen komolyan gondolja az egészet.

Arcomról minden leolvashatóvá volt abban a pillanatban. Nagyjából úgy nézhettem Matteora, mintha megőrült volna.

„Most csak viccelsz, igaz? Azzal a pszichopatával? Én még csak a közelében sem akarok lenni."

„Vigyázz a szádra." És ekkor fogadtam meg, hogy többet nem ülök az ajtónak háttal.

Connor mély hangját hallva úgy éreztem, kiszáradt a torkom, arról már nem is beszélve, hogy mikor látókörömbe ért, ismét szembesültem vele, hogy alakja, mennyivel hatalmasabb a többiekénél és mennyire tekintélyt parancsoló.

Fekete inget viselt egy szokásos, fekete nadrággal, valamint Rolex óra díszelgett csuklóján, haja pedig hozzá hűen, kócosan meredezett, minden lehetséges irányba.

„Hol voltál ma egész nap haver? Legalább négyszer próbáltalak meg elérni, de egyik hívásomra sem reagáltál." Kiáltotta el magát Matteo.

Connor, erre mit sem reagált először. Leült a velem szemben elhelyezkedő székre, és megvárta, míg a személyzet egyik tagja, egy nagy tál forró tésztát tesz le elé.

Valójában én is kíváncsi voltam, mi sül ki ebből a beszélgetésből, de Connor először teljesen ignorálta barátja szavait. Csak miután evett néhány falatot, szólalt meg ismét.

„Sok dolgom volt." Meglepő. Azt hittem ennél azért több mindent fogunk megtudni, de minden jel arra utalt, hogy Connornak ma sincs jó napja. Bár abban sem vagyok biztos, hogy láttam-e már őt, ennél jobb passzban.