[avatar fanfiction - oc & atwow karakter]
A nevem Mel'ody te Rongloa Sarah'ite. Egy félvér na'vi vagyok, akinek különös sorsot kínált az élet, két világ szülötteként. Az anyám ember, az apám na'vi volt, én pedig mind két faj sajátosságait magamban...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
◦ ⭒ ◦
Szédelegve tértem magamhoz, a fülembe csengő hangos rotor hangokra. A pulzusom pedig azonnal megugrott, amint realizáltam, hol is vagyok. Ijedten kapkodtam körbe a tekintetem, menekülő utat keresve, de hamar rá kellett jönnöm, hogy innen nem fogok olyan könnyen szabadulni. A repülőgép belsejében voltam, alaposan megkötözve a kezeimen, és a még a lábaimon is. A gép oldalában lévő ajtót, pedig az avatár katonák zárták el előlem. Alig egy karnyújtásnyira tőlem, pedig a katonák vezetője ült, és fegyverét a keze ügyében tartva, intenzív tekintettel tartott szemmel engem.
Enyhén összerezzentem mikor találkozott a tekintetünk, de a zavartságom ellenére is hátracsaptam a füleim és komoran meredtem vissza rá. Sokáig viszont nem időzött rajta a tekintetem, helyette Gekkót kezdtem el keresni, akit pár üléssel mögötte meg is pillantottam. Aggódva próbáltam feljebb tornázni magam ülésbe, hogy jobban ráláthassak, de sokra nem jutottam. Annyit tudtam csak kivenni, hogy még élt. A maszkja talán ki volt cserélve, viszont mozdulatlanul feküdt, ezért ezt biztosra nem tudtam volna megmondani. Csak magamban reménykedtem, hogy rendben van.
Nekem csak a halántékom sajgott, ott ahol az ütés érte a fejem, plusz a csuklóm, és a bokám a bilincsek mentén. A bőrömet kellemetlenül kidörzsölte az anyag, így hiába is kezdtem rángatni, csak nagyobb fájdalmat okoztam magamban, de kiszabadulni nem tudtam a béklyóimból. Frusztráltan mordultam fel félhangosan, mikor tudatosult bennem, hogy még, ha ki is tudnám oldani a bilincsemet, nem jutnék le élve a gépről. Túl magasan repültünk ahhoz, hogy le tudtam volna ugrani, majd egyben földet érni. Gekkó pedig biztosan nem tudott volna követni, egyedül hagyni a barátomat, viszont eszem ágában sem volt. Valami mást módszert kellett kitalálnom a kijutásra, mégpedig gyorsan.
Nem tudtam mennyi időre veszítettem el az eszméletemet, de a gépből kitekintve még sötétség volt, így reménykedtem benne, hogy csak pár percre ájultam el. Nagyon nem akartam ilyen helyzetbe kerülni, ennyire kiszolgáltatottan csak az RDA katonák szándékainak alanyává válni, de már késő bánat volt ezen dühöngenem magamban. Helyette inkább a gép testében kezdtem keresni a fegyvereimet valahol. Ám sem az íjam, sem a késem nem volt sehol. Sőt a mikor végig néztem magamon realizáltam azt is, hogy a kommunikátoromat is leszedték rólam. Sem a mikrofon nem volt a nyakamon, sem a hangszóró nem volt a fülemben.
Ez már valamivel jobban kétsége beejtett, mert így esélyem sem volt jelezni anyáéknak. Szóval csak némán reménykedhettem abban, hogy követik a gépet az ikránjaikkal, és kitalálnak valamit a megmentésünkre. Azonban a felhős eget kémlelve nyomát sem láttam még vad ikránoknak sem, nemhogy lovasoknak. Emiatt fokozatosan gombóc keletkezett a torkomban, és egy reszketeg sóhaj csúszott ki a számon. Nem akartam az RDA tudósok kezében kerülni, mind valami kísérleti állat. Hallgatnom kellett volna Jake-re, és anyára.
– Most már nem vagy olyan éles nyelvű, igaz? – gúnyolódott rajtam egy halvány, de annál önelégültebb mosollyal az ajkán az ezredes.
Mire egy éles pillantást kapott tőlem. Szóban válaszolni viszont nem mertem neki, ahhoz túlságosan gyengének éreztem a hangomat. Így is igyekeznem kezdett, hogy ne remegjen az ajkam. Erőszakkal feszítettem meg az arcizmaimat, hogy ne görbüljön annyira lefelé, és ne kezdjek el könnyezni. Jól tudtam ugyanis, mi vár rám, ha elérünk az ellenség bázisára. Szét fognak szedni, felboncolnak, lecsapolják a vérem, és minden darabomat felhasználják a saját hasznukra.
