Deal

Az Alku

Remus Lupin nem hitte, tudta, hogy ennél a helyzetnél már nem lehet rosszabb. Munkahelyéről pontosan tegnap rúgták ki - ekkor még azt hitte, semmi gond, majd talál másik munkát, hiszen ezt úgysem szerette túlzottan, mert a főnöke mindig olyan témákról íratott vele cikkeket, hogy jelentősen megcsappant az internetes cikkjeinek megtekintésének száma. Aznap hazament, és kissé kitakarított, zenét hallgatva közben. El sem tudta hinni, hogy tegnap még meleg ételt evett, kényelmes - na jó, kissé kényelmetlen - ágyban aludhatott, és még a ma reggeli kávéját is nyugodtan megihatta. 

Aztán jött a feketeleves. (Nem, nem mégegy kávé. A rossz hír.) 

Mr. Silverman -  egy öreg, szigorú tata, akitől bérelte a lakást - pontosan hét óra negyvenhat perckor rontott be a lakásába teljes, botjára támaszkodó, görnyedt hátú pompájában, és meglepően gyorsan jutott el a keskeny folyosóról a konyhába, hogy vizenyős, bíráló szemeit rámereszthesse. Pár percig mogorván bámulta, feljebb tolva szemüvegét az orrán, majd közölte, hogy Remus elfelejtette kifizetni a múlt hónapban a számlákat, és lejárt a határideje, de tisztában van a ház szabályzatával, így tudja, hogy ma reggel tízig el kell hagynia a lakást. Remus tényleg tudta, hogy Mr. Silverman szabályai ezek, és azt is tudta, hogy nem fizette ki a vízszámlát, de több számláról nem tudott - a vízszámlát is azért felejtette el, mert dögrészegen összeszedett egy nála fiatalabb fiút, azaz csak úgy nézett ki, és finoman szólva volt egy egyéjszakás kalandja. Tényleg nem tudta, miért ment ki a fejéből, hogy ki kellene fizetnie a számlát - hacsak nem felejtette el a gyógyszereit bevenni. Átkozott ADHD. Így hát sorsát elfogadva összepakolta egy bőröndnyi és egy táskányi kevéske cuccát, kilenc harminckor már indult is lefelé, kezében a kávéfőzővel, az egyetlen dologgal, amit ő vett a lakásba. A reggeli forgalmas utcán irritáltan nézett végig, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve indulatosan odasétált a fal melletti kukához, és egy hirtelen, erőteljes mozdulattal belevágta a kávéfőzőt a kellemetlen szagot árasztó szemetes aljára. Mert hát, most már mire kellene ez neki? Nem mintha az utcán találna egy random konnektort és elkezdhetne kávét főzni.

És hát, aznap kellett volna repülőre ülnie, hogy meglátogassa szüleit, mint egy éve. Hogy fogom ezt elmondani? A francba, még azt sem mondtam el hogy biszexuális vagyok. Nagy taps nekem. - gondolta elkeseredetten. A kártyáján még volt annyi pénz, hogy vehessen egy oda-vissza repülőjegyet, bár akkor igen kevés összeg maradt volna rajta. Lemondóan megrázta aranybarna fürtjeit, majd mélyen elnyomva a sírásra való késztetés érzését lassan elindult. Veszek egy jegyet odáig. Aztán anyáék csak befogadnak... Sóhajtott. Még nem reggelizett, és remélte, hogy regalább egy gyatra szendvicsre vagy hotdogra futja a pénztárcájában talált készpénzből. Meg legalább két üveg vízre, hogy ne haljon szomjan. A repülőn meg már úgyis mindegy lett volna, ott felszolgáltak. 

Fél órával később a parkban találta magát, miközben próbálta a frusztráltság könnyeit visszafojtani, és nem elkezdeni zokogni egy park kellős közepén. Hát, nem sikerült. A könnyei szabadon száguldottak le az arcán, csendben szipogott. Hirtelen totál nyomorultnak érezte magát egy bőröndöt és táskát cipelve, mintha mindenki lopva bámulná őt, mintha mindenki rajta nevetne. Remélte, hogy nem így van, és csak a szorongás ültette a fejébe ezeket a gondolatokat. Elvégre egy kicseszett nagyvárosban az embereket nem érdekelte a környezetük, ez a legtöbb esetben így volt. Talán akkor sem figyeltek volna, ha egy vérző, lőtt sebbel vonszolta volna át magát a városon. Ami Remus szerint sokkal jobb lett volna, de ehelyett kidobták a lakásból, nincs munkája, pénze alig, és ezt mind el kell mondania otthon két év egyedül élés után. Már szinte hallotta anyja hangját. Kellett neked rögtön tizennyolc évesen elköltözni, még nem voltál felkészülve. Látta maga előtt apja csalódott tekintetét, hogy már megint elcseszett valamit. Megrázta a fejét, hátha kirázza belőle ezeket a gondolatokat. Főleg apja csalódott tekintetét.