A tükörképen Túl - A Kalózsziget Titka

III. Úton Vespucciába

Három nap telt el a Lucky Seven kifutása óta, és Darahruunban, a tűz Templomához tartozó villában, az élet látszólag meg sem állt. Ezen a reggelen, kivételesen hárman ültek a reggeliző asztalnál, mert Ezrath, bokros teendőit félretéve, csatlakozott Lizzyhez és Seulyanhoz. Egyébként is kicsit szégyellte, hogy házigazdaként soha nem láthatja a díszvendég, így, ha most rohannia kellett is, erre mindenképpen be akart ugrani.

– Nagyon csendben vagytok, gyerekek – szólalt meg egyszer csak, miután feltűnt neki a hiányos létszám. – Csak nincs valami baj?

– N-Nincs – makogta Lizzy, aki lesütött szemmel piszkálta a rég szétázott zabkását a tányérjában. Szórakozottságában olyan sok tejet öntött rá, hogy alig látszott ki belőle a lényeg. – Csak nem aludtam valami jól.

Seulyan és Ezrath homlokán is egyre magasabbra szökött a szemöldök, de nem mondtak semmit, legalábbis egyelőre. Lizzyn valóban látszott, hogy nem aludta ki magát, de ez nemcsak aznap éjjel volt így, hanem amióta megtalálta az üzenetet Thaliától a szobája padlóján. Azóta küzdött saját magával, hogy elmondja Ezrathnak, vagy esetleg Seulyannak, mert tudta, ha kiderül, hogy Thalia megszökött, ráadásul nem is akárhova, akkor óriási botrány lesz belőle. Egy részt az esze azt súgta, a helyes dolgot kellene tennie, hogy még időben visszahozhassák a szökevényt, másrészt viszont nem akarta azt sem, hogy legkedvesebb barátnője, fogadott testvére, bajba kerüljön emiatt. Nem volt könnyű most az ő bőrében lenni.

– Na és Thalia? – elhangzott a kérdés, amitől a legjobban félt, de valamit csak felelnie kellett rá. – Azt ne mondjátok, hogy még mindig alszik.

– N-Nem, csak ma reggel elment valahova, és még nem jött vissza. – Seulyan húzta ki Lizzyt a pácból, amiért rögtön meleg szeretettel teli, hálás pillantás repült felé kismadárként. – De nem tudjuk mi sem, hogy hol lehet ilyen sokáig.

Egy percig csend lett, Ezrath ugyanis magában mérlegelte a dolgot. Az elmúlt napokban annyira furcsának érezte, hogy nem is látta soha az unokahúgát, de úgy tűnt, felírta a saját figyelmetlenségének, mert így szólt végül:

– Nos, nem az első eset már, hogy egyszer csak eltűnik, de idővel úgyis hazajön. – Ezzel megitta a kávéja maradékát, és távozott.

Mikor az ajtó becsukódott mögötte és a léptei zaja elhalt a folyosón, a két gyerek fellélegzett. Seulyan ezután fordult csak Lizzyhez, és szúrós tekintete épp elég beszédes volt, hogy Lizzy felemelje a kezét, és elé tegye az asztalra a papírt, rajta a hevenyészett üzenettel:

"Kedves Lizzy!

Mivel te és Seulyan nem akartatok velem jönni, így úgy döntöttem, egyedül megyek Vespucciába. Ha meggondoljátok magatokat, keressétek a Lucky Seven nevű hajót.

Csókol: Thalia"

Miután ezt elolvasta, Seulyan kezéből a padlóra hullott a papír, és a kezébe temette az arcát idegességében.

– Mondd, hogy ez csak egy rossz vicc – motyogta a kezei mögül. – Mondd, hogy nem ment potyautasként az óceán túloldalára.

– De, attól félek, igen – suttogta Lizzy is, mert egy hangos szó nem tudta volna elhagyni a száját, úgy kiszáradt a torka.

Seulyan felpattant és fel-alá járkált. Láthatóan önmagával vívódott, és többször is ököllel ütötte a homlokát bosszúságában.

– Nem hiszem el! – Így fakadt ki végül, miközben leroskadt a székére, de láthatóan kattogtak a fogaskerekek a fejében. Seulyan volt hármuk közül a legérettebb fejben, még ha Thalia még rajta is túltett agyafúrtságban, és pontosan tudta, mekkora bajban vannak mindhárman, ha nem mondják el a felnőtteknek. – Hogy lehet valaki ennyire felelőtlen?!