Házasság két főre

Első fejezet

Az apámba karolva nehéz szívvel vonszoltam magam. A tömegek egymáshoz hajolva sugdolóztak, én pedig azt hittem elsüllyedek szégyenemben. A ruhám néztem, aztán a néha elővillanó cipőm orrát. A bokámon egy ezüst lánc himbálózott, szintén a múltam egy darabja. Tudtam, hogy nem helyes amit teszek. Hogy a saját boldogságom érdekében még most hátat kéne fordítanom ennek az egész kibaszott helyzetnek és addig futni amíg a lábaim bírják.

De mégsem tettem. Talán félek. Már nem is tudom mit érzek. Üres vagyok.

A hátsó sort rég elhagyva pillantottam picit hátra a vállam felett. Nem láttam semmit. Talán elment. Nyilván, ezért nem hibáztathatom. Meg kell értenem, hogy nem akarja végig nézni, ahogy egy teljes hazugságot készülök felépíteni. Sosem szerette ha hazudtam. És neki soha nem is tudtam hazudni. Most mégis, újra meg kell szőnöm egy hálót. Talán az fáj a legjobban, hogy ezt előtte kell megtennem.

Egy pillanat múlva az apám erős keze, húzott picit vissza. Felcsillant a reménysugár. Talán ő meglátta, hogy nem akarom ezt. De mikor felpillantottam már az oltár előtt voltunk.

-Hát megtörténik-suttogtam magam elé.

Két erős kezet éreztem a vállamon. Édesapám magával szembe fordított, de nem nézett a szemembe.

-Scar, azt kérem tőled, hogy tedd amit helyesnek vélsz. Légy bátor, és engedd meg magadnak azt a luxust, hogy mersz boldog lenni.

Próbáltam elkapni a tekintetét, hogy lássam mit gondol, mi van a szavai mögött de egy gyors apai puszi után, elfordult és leült. Lehajtotta a fejét.

Hirtelen megint az az érzésem támadt, hogy abba kell ezt hagynom, le kell rúgnom a cipőm, és a hátsó sorba vetni magam az emberhez akit szeretek.

Grace állt előttem, és a könnyeit törölgette. Mindig meghatódik az ilyen helyzetekben. Pedig most csak sírni kellett volna, őrjöngeni mindenkinek. Gyászolni a boldogságom.

De nem várok el ilyesmit senkitől. Elég ha én megteszem. És kinevettek mikor azt mondtam feketében szeretnék férjhez menni. Tisztán emlékszem Grace szavaira.

„Ugyan már Scar, nem a temetésedre megyünk"

De, én pontosan ezt gondoltam. Pár percen belül, hozzá adnak ehhez az emberhez és végleg el kell temetnem az érzéseim, és velük együtt önmagam.

Lassan lépkedtem fel, bár csak három lépcsőfok volt előttem. Szembe fordultam az előttem álló férfihez. A kezét nyújtotta, és próbált rám nézni. Az egyik kezével állam alá nyúlt, amibe bele remegtem. Hirtelen azt hittem, hogy lehányom az öltönyét. Ezt az érintést mástól kéne megkapnom.

Hagyd abba Scarlett, hallottam a saját hangom sípolni a fülemben. Azt hiszem a vérnyomásom a fellegekben van. Talán ha elájulnék. Nem, az sem megoldás. Innen nincs kiút.

-Izzad a tenyerem-suttogtam apró megjátszott mosollyal Ezrának, hátha meggondolja magát, és mégsem akar elvenni egy lányt akinek talán túl működik a nyirok rendszere.

-Ugyan, éreztem már ahogy izzad az egész tested- súgta oda, azzal a perverz, undorító mosollyal az arcán.

Bevillant egy kép. Tetőtéri szoba, Luna és én. Kint szakadó eső, bent pára. Néhány gyertya az asztalon, pár közös kép a falon. Francia ágy a kedvenc bor színű pokrócunkkal. A sarokban egy futó növény. Soha nem tudtuk megjegyezni a nevét. Talán már akkor sem élt. Mindig is tudtuk, hogy nekünk csak a kaktusz való. Két pohár bor az éjjeli szekrényen, és az össze olvadó testünk az ágyon. Az ő gyönyörű kreol és az én hófehér bőröm, ahogy éppen egybe forrtak azon az éjszakán. Még az eső sem tudta volna elmosni, azt ami akkor történt.

Nem, vége. Elhessegettem a képet, és megint megjelent előttem, Ezra undorító arckifejezése, amivel még mindig engem vizslatott.

Amíg a tetőtéri kis szobánkban voltam, órákra el tudtam volna menekülni ebből a helyzetből, és mégis csak percek teltek el az életemből.

Oldalra akartam fordítani a fejem. Meg akartam magamnak engedni a luxust, hogy boldog legyek, mert ebben a teremben engem csak egyetlen ember puszta jelenléte képes boldoggá tenni. Gondolkodj már Scar, nem teheted meg Ezrával.

És ekkor megszólalt, a kis ördög a vállamon.

-Valóban? Tényleg nem tehetnéd meg, hogy picit oldalra nézz, és lásd a szerelmed? Igazad van, nem teheted meg mert beszari vagy. Mert nem mersz boldog lenni. De emlékeztetnélek, hogy ne áltasd magad, ugyanis az ember akihez készülsz hozzá menni, nyugodtan megteheti, hogy a csinos, kerek fenekű, 19 éves asszisztensével, elmenjen vacsorázni, aztán kifelé jövet a fenekén pihentesse a kezét, aztán pedig az ágyában a testét igaz?

A mai nap első alkalommal néztem mélyen a jelenlegi párom szemébe, és őszintén le tudtam volna köpni.

Minden lelkiismeret-furdalás nélkül fordítottam lassan a fejem abba az irányba ahol Luna ült, és csak reméltem, hogy még ott van.

És ott ült. A fekete zakójában, és láttam az S betűt ami a nyakán díszelgett, a közös múltunk emlékére.

És akkor, abban a pillanatban, megláttam azt amit kerestem. Ott volt, a szemében a szikra. És én lángra lobbantam. Meg kell engednem magamnak, hogy boldog legyek.

Lassú mozdulattal vissza fordítottam a fejem, és megláttam, hogy Grace kutató tekintettel néz rám.

Eltátogtam egy bocsánatot, és egy hirtelen ötlettől vezérelve, lerúgtam a cipőm. Ezra elé ejtettem a csokrom. Színtiszta orchidea volt. Kicsit sajnáltam, mármint a virágot.

A ruhám felemeltem, olyan hercegnősen, és lesiettem az oltártól.

Nem mehettem oda hozzá, tudtam, hogy nem tehetem meg ezt mindenki előtt, az ő érdekében. Könnyeimmel küszködve futottam ki a teremből, és rohantam a mosdóba. A csapra hajolva, éreztem ahogy megindul a sírás, és már csak a levegőt kapkodtam.

Ekkor két kezet éreztem a derekamon. Felnéztem és az előttem lévő tükörből láttam, hogy Luna áll mögöttem. Könnyes volt az arca. Mindennél jobban végig akartam simítani, újra érezni akartam a puha bőrét a kezeim között. Tudtam, hogy szembe kell fordulnom vele.

A kezei még mindig a derekamon pihentek, a szemei pedig az én szemeim keresték. Először nem tudtam a szemébe nézni, nem akartam látni a fájdalmát. Aztán eszembe jutott, mikor évekkel ezelőtt megígértem neki, hogy minden fájdalmát segítek cipelni neki.

És akkor felnéztem és elvesztem a szemeiben. Egy labirintus volt az egész, egy gesztenye barna labirintus. Amiben az első pillanattól kezdve, imádtam eltévedni. A vastag, és telt ajkai szóra nyíltak, aztán meggondolta magát és inkább félre simította a hajam a fülemtől, majd az ujjaival megcirógatta a tetoválást, ami még azóta is róla szólt. A betű ami az életet jelentette.