Házasság két főre

Negyedik fejezet

Céltalanul róttam a sötét és üres utcákat. Nem tudtam hova mehetnék, nem tudtam mit tehetnék. Megszöktem a kórházból, és eldobtam az egész életem. Egy kibaszott idióta vagyok. Hogy lehetek ekkora marha? Eldobok mindent magamtól, és eltaszítok embereket. Nyilván megint a hazugságom az oka mindennek. Talán nem is tudok mást tenni, én csak ehhez értek. Hálókat szőni mindenki köré, hogy végül nekik legyen jó. Ha ezért fizetnének én már rég egy milliárdos picsa lennék egy nagy villában valahol a Hollywood tábla alatt.

Hideg szellő cirógatta a lábam, mire megremegtem. Most kezdtem észre venni, hogy lehűlt a levegő. Kint nem maradhatok, mert hiába menekültem meg ha reggelre halálra fagyva találnak rám valamelyik köztéri padon. A villanyoszlopok hatalmas árnyékokat vetettek elém. Belesétáltam, majd kiléptem belőle. Gondolkozz már Scar. Merre kéne induljak?

Ekkor hirtelen beugrott. A tetőtéri lakás. A közös lakásunk. Oda kell mennem. Bár nem akartam, muszáj volt valahol meghúznom magam, legalább amíg ki nem találom mi legyen a továbbiakban. Céltudatosan indultam kifelé a sikátorból ahová időközben eljutottam. Egy kóbor macska haladt el előttem. Nem vagyok babonás, de ennek az egész szitunak eléggé erős szaga volt. Gyorsan haladtam tovább. Még virradat előtt oda akartam érni. Az éj leple nagyon sok mindenre jó. A sötétben semmi sem látszik.

Néptelen utcákon haladtam végig, de én mégis mindvégig a járda belső szélén sunnyogtam, attól tartva, hogy Ezra valahol megjelenik és akkor vége. Akkor kidobhatom az egész tervet a kukába. Gyorsan szedtem a lábaim, bár már minden végtagom fájt, tudtam nem állhatok meg. Most az egyszer meg kell magamnak engednek azt a luxust, hogy a saját boldogságom helyezem előtérbe.

Bő fél óra múlva ismerős helyre értem. A sarki virágbolttól már nem volt messze az az épület, ahol évekkel ezelőtt megvettük azt a kis lakást. Ismerős illatok szálltak a levegőben, virágok tömör és édes aromája szédítette meg a fejem. Muszáj volt tovább mennem, mielőtt teljesen elbódít. Nehézkesen toltam be az ajtót, és nehéz szívvel kezdtem felfelé venni a lépcsőfokokat. A kezem lassan húztam végig a korláton. Az érintés is hatalmas erővel képes felszabadítani ezernyi emléket.

Részegen botladoztunk fel a lépcsőn és halkan kuncogtunk egymás hülye viccein. Luna hirtelen megfogta a derekam és a korlátnak nyomott. Mámoros tekintettel néztem az arcát. Hatalmas vágy égett a szemeiben. Finoman megnyalta az ajkait és lassan közelített felém. A kinti esőtől csatakosak voltunk, csöpögött rólunk a víz.

-Eszméletlen szexi vagy vizes hajjal-búgta a nyakamba.

Megint egy ajtócsapódás kurtította meg képzeletem szárnyait. Ösztönösen el bújtam a lépcsőfordulóban elhelyezett nagy cserepes virág mögé. Azt hiszem egy könnyező pálma volt. Pont kapóra jöttek a hatalmas levelei. Szusszanni sem mertem amíg nem hallottam a lenti ajtót becsukódni. Mikor úgy éreztem, biztonságos megmozdulni, tovább indultam felfelé, kicsit sietősebb léptekkel. Nemsokára egy ajtó elé értem, ami mögött egy egész hátrahagyott élet maradványai lapultak.

A lábam előtt poros lábtörlő díszelgett, bizonyos, „bort hoztál?" felirattal. Az ajtó mellett a csengő megviselt állapotán látszott, hogy mindig a burkolata alá rejtettük a kulcsot. Ott mindig biztosan megtaláltuk, akár bódult pillanatinkban is. Remegő kézzel próbáltam újra felfeszíteni a fehér tetőt, hogy megtaláljam a kulcsot. Néhány pillanat múlva már halkan zörögtem a zárral és surrantam be a lakásba.

A kis folyosó mentén, néhány virág állt, vagy épp lógott kaspóból. Luna soha nem szerette a virágokat, de mivel tudta, hogy én akkoriban oda voltam értük, mindig megajándékozott néhány szép példánnyal. Volt néhány különlegesség is a lakásban. Úgy gondoltam ezek a kis növények vittek csak életet ebbe a kis zugba, bár a legtöbbjük el volt száradva. Mégis több erő volt bennük akkor mint bennem.

Lassan léptem be a nappaliba ami rögtön a folyosó után volt. A kanapé elhagyatottan kiáltott társaságért. Finoman simítottam végig a karfát, majd fáradtan zuhantam rá. Nem kellett sok és megindultak a könnyeim. Patakokban folyt végig az arcomon, majd a kezemen és le a földre. Már egészen eláztattam a szőnyeget.

-Megint sírsz látod? Miért? Mond meg nekem mire jó ez? Megint csak sajnálod magad. Tudod te is hogy Luna is ezért ment el. Mert a végén már nem tudtál örülni semminek. Olyan voltál mint egy élőhalott, arról nem is beszélve, hogy ezzel őt is lehúztad. Szeretted őt valaha igazán, vagy csak az izgalom miatt voltál vele?

-Elég legyen-sikítottam majd a kezem ügyébe kerülő első dolgot hozzá vágtam a falhoz. A szilánkokból ítélve az egyik kristály boros pohár volt. Megint elkapott a sírás. Olyan összetörve estem térdre a fal előtt, mint az a pohár. Lassan nyúltam oda, annyira sajnáltam azt a poharat. Ügyetlenül próbáltam felszedni a darabokat, de elkerülhetetlen volt, hogy a vékony bőröm ne sérüljön meg azonnal. Bíborvörös vér buggyant ki az ujjamból. Hirtelen ötlettől vezérelve a számhoz emeltem és finoman lenyaltam.

A kanapén ültünk. Luna lába lelógott a kanapéról és az ölemben pihentette a fejét. Azon kevés alkalmak egyike volt ez mikor nem voltunk beállva, bár néhány cigipapír árválkodott még az asztalon. Egy üveg bor is ott pihent, a távirányító mellett, de ma valamiért nem akartuk kibontani. Egész nap együtt róttuk a várost, könyvesboltokba mentünk, sétáltunk és nevettünk. Annyira fáradtak voltunk, hogy nem volt energiánk már egy rohadt füves cigihez sem.

-Kicsit olyan mintha józanon nem lenne közös témánk nem igaz?

-Ugyan már Scar, beszélgessünk. Józanon ismertük meg egymást.

-Igaz, de tudod azóta mintha kifogytunk volna.

-Jajj, ne aggodalmaskodj már annyit.

Ezzel, felült és a kezei közé fogta az arcom. Azonnal fülig pirultam.

-Olyan színed lett mint egy igazi rubinnak. Gyönyörű.

Lassan közelebb hajolt és a számra tapasztotta ajkait. Finom mozdulatokkal mozgatta ajkait, óvatosan próbált beljebb hatolni nyelvével. Készségesen engedelmeskedtem, minden hang nélküli kérésének. Az egyik kezével finoman a hajamba túrt, a másikkal pedig lassan az ölébe húzott. Egy egész állatkert kezdett elszabadulni a gyomromban. Nem akartam, hogy vége szakadjon. Finoman megtekertem a csípőm, mire fenekem alá nyúlt és picit megemelt. Felállt. Lábaim a derekára csavartam, de nem voltam hajlandó elszakadni a szájától. Óvatosan lépkedett velem az ágyhoz. Odakint szakadt az eső és bent is kezdett párás lenni az időjárás. Óvatos mozdulatokkal szabadított meg a ruháimtól, majd egyik kezével lenyomott az ágyra és ő is elindult lefelé.

Hajnalra leégett a mécses, a szőnyegen bor nyomok voltak, amit valószínűleg az éjszaka folyamán nyitottunk ki. Mindenfelé eldobált ruha darabok, ő pedig ott szuszogott mellettem édesen, ahogy mindig is képzeltem. Az első alkalom után, csak még erősebbek lettek az érzéseink, és akkor még úgy gondoltuk, hogy ez soha nem érhet véget. Kézen fogva sétáltunk az utcán, és nem érdekelt ki mit mond. Egyre több közös programot találtunk. Már nem csak az alkohol volt az egyetlen lehetőség arra, hogy jól érezzük magunkat. Volt amikor ültem a kanapén a kedvenc könyvemmel, ő pedig meccset nézett. Mindig is nagyon eltértünk egymástól, de mégis valami össze kötött. Talán az, hogy ennyire különböztünk.

Lüktetett az ujjam, mikor kivettem a számból. Csúnya seb éktelenkedett a bőrömön, és most már a szívemen is az emlékektől.

Felálltam, hogy keressek egy seprűt, összeszedni a szilánkokat, mikor hirtelen az ajtó nyikorgására lettem figyelmes.

Nem ez nem lehet, nem történhet meg. Luna állt az ajtóban, kezében egy üveg vodka és valami könyv.

-Ruby, te vagy az? -kérdezte meghökkenve és lassan lépett beljebb.

-Kérlek, ne kérdezz semmit, nem maradok sokáig. Csak kérlek ne mond el senkinek, hogy itt vagyok. Új életet akarok kezdeni.

-Nélkülem? – kérdezte, majd mohón megcsókolt.