Beékelődött Érzelmek

15. R é S z

Az ajtó nyikorogni kezdett, mikor belöktem finoman. Összeszorítottam a fogaimat, várva, hogy valaki megjelenik a hátam mögött - helyesbítve, Ő jelenik meg a hátam mögött és kitessékel - de nem történt meg.

Beléptem hát, a padló kényesen hallatott olyasmi hangot, mint az ajtó, csak kicsit mélyebbet. Körülnéztem. Hát, mindenre számítottam, csak erre nem.

Az állam a padlóig esett, ahogy feltérképeztem a szürke falakat, a teliholdas festménnyel feldíszítve, meg a lánccal, mi a kis fogasról lógott lefelé, középen. Fel kellett másznom az ágyra, hogy megérinthessem. Messziről egy fogyóban lévő holdnak tűnt, egy vékonyabb csík volt már, semmi több. Gondoltam egy holdas medál, milyen jól mutatna a nyakában.

De ahogy az ujjaim közé fogtam, a szívem hevesebben kezdett pörögni. Nem hold volt az. Egy fog. Annak kellett lennie. Egy hegyes, éles fog volt, amit méregetni kezdtem óvatosan. A hüvelykujjam begyével végigsimítottam a hegyén, ami szépen fel is szántotta a bőrömet.

Elengedtem a láncot és sziszegve kaptam be a véres ujjamat. Fájt, pedig alig sértette fel.

Aztán hatalmasat csattant az ajtó, én pedig az ágyra zuhanva konstatáltam: Harry megérkezett.

Izzadtan keltem fel az ágyamban, erősen dobogó szívvel és totál kábulatban. Körülnéztem, igen, a szobámban voltam, egyedül. Megnyugodtam pár perc alatt, pedig felzaklatott. Azaz utolsó emlékkép az álmomból.

Ahogy megpillantom Harryt, emelkedő mellkassal, szűkült-mérges szemekkel. Mint aki épp azt gondolja épp át, hogyan ölhetne meg a legkönnyebben. Az ember szobája intim, szent és sérthetetlen, én már csak tudtam. Bár inkább az otthoni volt ilyen, mintsem ez. Ezt még nem rendeztem és alakítottam úgy ki, hogy privát legyen.

Felvettem egy bő rövidnadrágot, egy trikóval. Mivel senki sem tartózkodik itthon, kényem-kedvemre flangálhatok, még meztelenül is.

Leslattyogtam a lépcsőn a papucsomban, hogy a konyhában megcsinálhassam a reggeli kávémat. Borzalmas volt az álmom, ráadásul ma Albertékhez megyek „dolgozni”, remélem, nem futok össze a tanár bácsival. Elvigyorodtam. Tanár bácsi.

Aki egy farkas.

Na jó, csak én hívom annak. Képtelen voltam felfogni, mi lehetett az ott az erdőben. És Kane gyenge hazugsága pedig egyre inkább arra ösztökélt, hogy kiderítsem.

Kane, aki ott állt az Én konyhámban, az Én gáztűzhelyem fölött, és éppen megfordította a palacsintát könnyedén, dúdolva, szórakozottan. Jó, nem az enyém, de amíg itt lakok, mondhatom, hogy az enyém!

A lábaim földbe gyökereztek, hirtelen a nevemet is elfelejtettem. Végigszaladt rajtam a hideg, főleg, hogy rám sem pillantott, de tudott az érkezésemről.

- Jó reggelt, szépségem, a reggeli készen áll, foglalj helyet. Kávé vagy tea? - mikor nem válaszoltam vagy úgy, két percig, rám pillantott a válla fölött. A tekintete végigszaladt rajtam, s én egyre kisebbnek éreztem magam. Főleg, mikor megállapodott a mellkasomon, a mozdulatában is megállt. Az ajkaira egy pimasz-perverz vigyor húzódott, követtem a pillantását.

Egek, az arcom lángba borult.

Hát persze, csak egy trikó volt rajtam, semmi más, és feszült. A hideg meg nem csak a karomon szaladt végig, hanem mindenhol. A végeredmény egyszerű, mint az egy szer egy - az még nekem is egyszerű - rögtön odakaptam a karjaimat és úgy ültem le a helyemre. Lángoló fejjel.

- Mit keresel itt, Kane? - kérdeztem, álmosságtól rekedt hangon.

- Aranyat. Nincs?

A szemeimet forgattam, de a nevetés már csiklandozta a torkomat.